Anne-Laure Bondoux - Csodák ideje

HANGULAT                                MOLY                                         2014

"Felkavaró történet igazságról, hazugságról és a boldogság kereséséről. Amikor a vámosok megtaláltak a francia határon egy kamion rakterében lapulva koszosan és büdösen, tizenkét éves voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy az útlevelem hamis, és néhány papagáj módra ismételt francia szó kivételével csak oroszul beszéltem. Nem tudtam elmagyarázni, hogyan jutottam el a Kaukázusból idáig, az emberi jogok és Charles Baudelaire hazájába. A legnagyobb baj, hogy útközben elveszítettem Gloriát. Gloria Bohème-et, aki azóta vigyázott rám, hogy anyám meghalt. Vele a háború, a határok, a nyomor és a félelem ellenére szabadon éltem. Rettenetesen hiányzott nekem, de nem mondtam le a reményről, hogy egyszer megtalálom ezt a hatalmas szívű asszonyt, aki elvarázsolta az életemet."

Igazából ide nem sok minden kötődik. Egyszer csak megláttam a könyvtár polcain, levettem, és megtetszett a fülszövege. Nem egy szerelmes ömlengés, amit általában olvasni szoktam, hanem egy  olyan fiú esete, aki keresi a boldogságot, még akkor is, mikor magára maradt. És ez valamiért vonzott... Aztán elérkezett a tökéletes idő, mikor abbahagytam egy könyvet, de másnap vártam a napot, mikor mehetek a Libribe az előrendelt Anna Todd - Miután boldogok leszünkért. Az idő rövidsége miatt, meg a könyv rövidsége miatt is kezdtem bele pont ebbe. Na de lássuk...

Blaise Fortune, közismertebb nevén Kumail elvesztette az anyját a Szörnyű Balesetben. 1987-et írunk, Blaise ötéves. 

Utánanéztem az ott történteknek, több mint valószínű, hogy ilyen dolgok valóságban is történetek, nem csak a könyvben jelentek meg a jelenetek. 

Oroszország egy döntést hozott, amit a Kaukázuson élők nem akartak elfogadni, és egy baleset történt. Egy vonatot felrobbantottak. Szerencsére Gloria Bohéme ott volt, és kimenekítette a kicsi Blaise-t az anyja kérésére, és felnevelte.

A könyv akkor kezdődik, mikor Blaise már felnőtt, legalábbis már nem tízéves kisgyerek, bár a lelke talán sosem volt annak mondható. Mindig is érettebb volt. Visszatekint a múltjára, aztán elkezdi jelenidőben mesélni ötéves korától kezdve, mi történt addig vele. 

Az első emléke a tanyára vetődik vissza, mikor Gloria elmeséli, mi történt Blaise-zel, újra és újra, ahogy ezt a fiú szeretné, hiszen ő alig emlékezhet rá, hiszen még csöppség volt. Bemutatja Gloria családját, kik tartoznak oda, kiket tart a saját családjának is. Aztán elindulnak. Megszöknek. A nő nem sok mindent mondd el a fiúnak, hiszen hogy tudná egy kisfiú ezt feldolgozni? Valószínűleg sehogy. 

Ez a könyv tökéletesen bemutatja azt a sanyarú sorsot, ami a mai gyerekeknek szerencsére többségben nem jár ki. Ez a fiú elvesztette az anyját, de így is úgy tekint fel Gloriára, mintha a vérszerinti édesanyja lenne. Hétévesen Blaise olyan dolgokat látott, olyan dolgokon ment keresztül, amit mi a szoba melegéből és a paplan alól nem érthetünk meg, talán még fel sem foghatunk. Olyan helyen fordultak meg, ahol segítettek nekik a céljuk elérésében, de ez attól még nem mindig volt könnyű, sőt soha. 

Gloria eldönti, hogy elviszi a fiút Franciaországba, hogy megkeresse az édesanyját, hiszen elvileg még életben van. De akkor miért nem jött eddig a fiúért? 

Beismerem, eléggé nehéz volt követni a történetet a sok furcsa, orosz meg mindenféle név között, ki  kicsoda, éppen hol vannak, de ennek ellenére az történt, ami a könyv hátuljára van írva: Betölti a szívedet. 

Ez történt velem is, pedig még a végéről nem is beszéltem. 

Nem irigylem Blaise-t, amiért ezt dobta neki a gép, pedig alig húsz éve, hogy mindez történt. 

Menekülés, háború, terrorok, és megint csak menekülés a fájdalom közepette. 

Csodálom a fiút, amiért mindezt túlélte, pedig alig volt tíz éves. 

Spoilert tartalmaz!

Egészen a 120. oldalig tart a dolog, amikor viszont az utolsó ötven oldalban beteljesül, ami a fülszövegben van. 

Blaise elveszti szem elől Gloriát, és már meghalt benne a remény, hogy újra lássa, de azért keresi. A rendőrség egy gyerekotthonba viszi, hiszen francia állampolgár az útlevele szerint. És ilyenkor is csak tizenkét éves a fiú. 

Telnek a hónapok, évek, mígnem Blaise hírt kap Gloriától, felnő, hiszen már a tizenkilencet is betöltötte. Elutazik, hogy lássa a nőt, aki felnevelte, aki viszont súlyos beteg. Régebben is köhögött, de nem lehetett tudni, hogy ennyi idő után se marad abba. 

Végre, Blaise megérkezik Gloriához, látja, hogy stabil az állapota, bár az ottani doktor szavaival élve: A stabil az nem jelenti azt, hogy jól van. 

Nem is. A nő a halálos ágyán elmesél Blaise-nek még egy történetet, mégpedig az igazi történetet a fiú valójáról. 

Blaise soha nem volt Blaise, csakis Kumail, és nem mellesleg Gloria fia. Amit talán sejthettünk is az elejétől fogva, de így a végére talán tényleg sokkoló a hír, de amit ezek után tud meg a fiú, az tényleg megrázó. Nem csak egy baleset volt, szándékos robbanás okozta a vonat felborulását, és nem más tervezte el a robbanást, hanem a szülei. Gloria és az ő Zemzemje. Csodaszép történet volna az övéké, ha a politika bele nem szól. Harcolni akartak, sokat dolgoztak vegyi anyagokkal, ami most a nő vesztét okozza. Gloria rögtön megbánta, amit tett, és nem tehetett mást, mint elvinni a fiát az apja közeléből, nem akarta, hogy a férfi elmondása szerint harcos legyen belőle. A nő a fiával együtt talpra kelt, és menekülni kezdett. 

Milyen érzés megtudni, hogy az életed egy részét hazugságban élted le? Hogy nem azok a szüleid, akiket eddig hittél? Sőt, még a nevedet is a cigisdobozról kaptad? 

Nem tudom, de őszintén, át sem szeretném élni...

Karakterek:

Blaise/Kumail: Hősies, felettébb hősies egy személyiség, és nagyon erős. Én a helyében biztos vagyok benne, hogy az első próbatételen elvéreztem volna, amit ő nem tett meg. Furcsa volt viszont végigolvasni a felnövekedését. 

Gloria: Talán elítélhetjük, de nem hiszem, hogy ez szükséges lenne. Mindent, amit tett, a fiáért tett, és ez dicséretes szerintem. Nem önző módon magára gondolt. 

Bár az egy dolog, ami még idekapcsolódik.. 

Mivel egy gyerek szemszögéből ismertük meg a dolgokat, szerintem annyira nem ismerhettük meg a szereplőket. Az alaptulajdonságaikon kívül nem tudtam az ő helyükbe képzelni magam teljesen, és ebből kifolyólag, sírni akartam a végén, de nem tudtam. Nem tudtam, mert nem ismertem annyira a szereplőket, hogy elsirassam. 

Borító:

Talán ez is benne volt a pakliban, de megtetszett már elsőre is a borítója. 

Középen egy fiú, akinek az árnyéka önmaga, még kiskorában. 

Tökéletesen illik a történethez, mit ne mondjak. Most nagyon eltalálták. Nincs túlmagyarázva, sima kék háttér, amin a "két" szereplő van. 

Egyszerűen megfogott. 

Összességében:

A történet nagyon szívhez ragadó, vonzz, hogy olvassam tovább, akárhogy is vonakodtam az elején tőle, sőt még abba is akartam hagyni, de jó, hogy nem tettem. 

Bár tény, ami tény, mint fentebb leírtam, a karakterek annyira nem lettek részletesen kifejtve, az írónő által kijelölt főbb jellemvonásaikat ismerhetjük meg csak, semmi mást. Így a végén már sírni se tudtam rajta, bárhogy is akartam..

DE egy rövid, egynapos olvasmánynak tökéletes. 

Oldalszám: 180
Kiadó: Könyvmolyképző

Kedvenc karakterem: -

Kérdéseim olvasás utánra:
- Te megbocsájtanál ilyen hamar, ahogyan Blaise tett? Én biztosan nem, bár ebben a helyzetben a haragtartás lett volna a legrosszabb döntése a fiúnak azt hiszem...
- Szerinted te kibírnád azokat a próbákat, amiket a fiú állt ki ezalatt a 180 oldal alatt?
- Te is megmelengette a szíved? Vagy egyedül vagyok vele?