J. A. Redmerski - Az örökké határa

HANGULAT                                MOLY                                         2014

"A ​​fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt… Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad… Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia. Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…"

A soha határa után annyira vágytam már a folytatásra, mikor megtudtam. De érdekes, ha nem tudtam volna a létezéséről, akkor megelégedtem volna azzal a befejezéssel, amit az első rész adott. Happy end. Mindenki boldog. Camryn és Andrew első gyereküket várják. A lány magára varratta szerelme tetoválásának másik felét, így lettek egy egész. El vannak jegyezve. Ezen mit kell túlragozni? Minden tökéletes, és így zseniális a befejezés. De azért izgultam, mégis mit hoz majd ki a másik részből az író. 

És épp ezért féltem is egy kicsit. Sok különböző véleményt olvastam róla molyon és más oldalakon. Néhányan imádták a folytatást, mások csak újabb lehántott bőrként tekintettek rá, amivel az írónő csak nagy adag pénzt akart kaszálni. 

Ha olvastátok az első részről szóló értékelésem, tudhatjátok, hogy tetszett. Különleges volt az alaptörténet, egy picit erotikus, a szálról, ami a vége fele közeledve történt, megvolt a magam véleménye, de összességében tetszett, és lezárt volt az egész.

Észrevettétek, hogy mostanában (amiket én olvasok/látok/szemezek) eléggé kevés az egykötetes könyv. Mindegyik valamilyen sorozatnak a része, és hát ha az első tetszett, akkor az olvasó kénytelen beszerezni a többit is. Bár néhány olyan, hogy mindegyik kötet másik párról/emberről szól, szóval nem panaszkodom. És ez tényleg jó, ha az embereknek tetszik. De ha valaki valamilyen okból kifolyólag csak egy könyvet akar venni? Mert olyan kedve van. 

Akkor örömteli szívvel ajánlanám neki A soha határát. Vagyis... Ajánlanám. 

Rossz ez sem volt, sőt, az írónő stílusa még még mindig nagyon jó. Szóval egyet tudok érteni (részben), hogy miért is akartak az emberek folytatást ennek a műnek. Camryn és Andrew története tényleg egyedi, a találkozásuk, az események... De épp eléggé lezárt volt az első rész. 

Mikor belekezdtem, jó volt újra belecsöppenni a világukba, de ahogy egyre közeledtem a vége felé, úgy éreztem, hogy az írónő már nem egészen maga miatt, kedvtelésből, örömből írja, hanem az olvasóknak akarja megadni, amit kérnek. Vagy a kiadónak. 

Az első pár fejezetben Camryn válik csökönyös szamárrá (Amit sose értek, miért nem lehet elmenni orvoshoz? Rosszul vagy, érzed, hogy nem stimmel valami, akkor irány a rendelő, ez nem kérdés. Ne legyen már emiatt még rosszabb... Vagy ez valami amerikai szokás, hogy mindenkinek dokiiszonya van? És ezt persze a csökönyösségre fogják.), nem hajlandó a terhessége ellenére is ellátogatni az orvoshoz. (Ha én terhes lennék, és rosszul érezném magam már mondjuk második napja, akkor irány a doki.) Persze a semmiségnek gondolt dolog rögtön nagy elefántproblémává válik, ugyanis a kedvenc Camryn és Andrew páros gyereke, a kis Lily élete kerül veszélybe, és el is veszítik. Átéreztem a fájdalmukat, mindketten megváltoznak valamennyire, ami reális is, hiszen egy csöppség elvesztése, aki a saját véred, igenis nagy dolog. 

Egy ideig megy az ingázás, hogy mit csináljanak, ismét az utazás mellett döntenek, visszatérnek oda, ahol már az első kötetben jártak. 

És ezután jönnek számomra a problémák, amit már Anna Todd Miután sorozatának befejezőkötetében is rühelltem... Az időugrások. Sok-sok ugrálás a idő síkján és a cselekményben. 

Egyik pillanatban még nagyban tervezgetnek valami mást, a következő fejezetben pedig már az oltárnál állnak semmi előzetes megvitatással. Aztán nuku említéssel már hirtelen 9 hónapot ugrunk, el tudjátok képzelni, hogy mihez. És még egy pár ilyen kis eseményhez, amit simán ki lehetett volna fejteni jobban is, hiszen egy a kötet 150 oldallal vékonyabb, mint az első volt. Igazán belefért volna még ezeknek a részletesebb leírása, de emiatt, hogy ez nem volt benne, olyan érzésem támadt, mintha az írónő csak úgy le akarta volna zavarni az egészet, és tessék lássék alapon a kiadó elé tolta, akinek így is megfelelt. 

Az olvasók persze falták, én is faltam, de azért mégis zavart a dolog. 

Karakterek:

Camryn: Itt is kívánom, hogy bárcsak megmaradt volna az első rész emléke róla, mert ebben a kötetben kifordult magából. Persze megértem, a fájdalom, amin keresztülment a pici halála után elég nehéz időszak volt számára, de önzőség volt, hogy másra nem gondolt. És átvette drága Andrew-nk csökönyösségét. Állandóan azt hajtogatta, hogy tökéletesen van, pedig még a vak is láthatta, hogy a lelki ereje a bili alatt van. És mikor meg kigyógyult valamelyest belőle a hisztis liba szerepét vállalta magára, amikor semmi se volt jó neki. 

Andrew: Ha az első részben imádtam, most talán még jobban. Terhes menyasszonya mellett tökéletesen teljesítette a feladatát, védelmezte a lányt, aztán meg helyette is állta a sarat. Kedves volt, gyengéd ls közben rosszfiús. 

Borító:

Nem érdekel, hogy mások mit mondanak, de szerintem a srác valamelyest hajaz Zac Efronra. Mármint borostával. Mondjátok, hogy igazam van.

Ez így nagyjából reálisnak tűnik. Míg az elsőn lány volt, most egy fiú karaktert kaptunk. Bár A soha határa borítója nekem sokkal jobban tetszik, ez se rossz. Kellőképpen megvan a borús hangulata, a srác is olyan szomorú fejjel mered maga elé, mint aki elvesztett valakit, és ez a szál meg is jelenik a történetben. A betűtípust még mindig magasztalom, nekem tetszik. 

Összességében:

Sokat gondolkodtam, hogy örültem-e neki, hogy megírta ezt az írónő. Tulajdonképpen igen, de másrészről meg nem. Az érzést szerettem, hogy újra visszacsöppenhettünk Andrewék történetébe, de a vége összecsapott volt. Az első rész lezárásával én teljesen megelégedtem. Azt hiszem, hogy volt ebben az értékelésben negatív és pozitív is egyaránt.

Oldalszám: 366
Kiadó: Ulpius

Kedvenc karakter: Andrew Parrish

Kedvenc idézet:

"Kinek kell pszichiáter? Kinek van szüksége gyásztanácsadóra, életvezetési és motivációs segítőre? A francba velük! Csak nézz fel néha az éjszakai égboltra, és engedd, hogy elvesszél benne."