"Kiersten elsőéves az egyetemen. Még sosem találkozott senkivel, aki a rémálmait elűzte volna, de olyannal sem, akit ha meglát, a szíve hevesebben kalapál. A beiratkozáskor azonban összefut egy fiúval – szó szerint –, akitől nemcsak kalapál a szíve, hanem egyenesen kiugrik a helyéről. Weston, az egyetemi focicsapat nagymenője sok lánnyal találkozott már. Volt olyan is, aki szexuális zaklatással vádolta. Már éppen nyugvópontra ért volna az élete, erre besétál az ajtón egy elsőéves, akinek vadító vörös hajzuhataga van, és zöld szemében olyan titkok csillognak, amelyeket azonnal meg akar fejteni. Rachel Van Dyken Egyetlen trilógiájának első kötete egy nem mindennapi páros történetét meséli el. Megvédhet-e a szerelem a rémálmoktól? És mi történik, ha a halálos kórral kell szembenézni?"
Nem ilyen kötetre számítottam, amikor kivettem a könyvtárból. Azt gondoltam, ez egy sima egyetemen játszódó történet, ahol két szerelmes egymásra talál.
Na ezt jól benéztem.
Bevallom, az eleje nagyon nem tetszett. Miért? Túl gyors volt az egész. Nem volt az érzelmeknek alapja, a karakterek csapongtak, logikátlan volt, mint egy ömlesztett massza. Az egyetem rosszfiúja rögtön beleszerelmesedett első pillanattól kezdve a lányba, rögtön tudja, hogy különleges és többet akar tőle, mint simán az ágyába vinni. Ez így rendben is van, egy része. Mégis mikor az első Wes szemszöget megkapjuk akkora fangörcsölést nyom le nekünk Kierstenről, hogy az még az én szememben is túlzás volt, pedig ismertek, ha fangirlingelésről van szó, szinte verhetetlen vagyok. Szóval a főszereplősrácunk karaktere eléggé nyitott könyv volt számomra, és nem a jó értelemben, ugyanis az érzelmeinek jól felépített alapjai nem voltak, csak úgy léteztek és kész.
Én se szeretem a Jókai-féle nyolc-oldalon-keresztül-írok-le-egy-mezőt féle leírást, de itt azért eléggé hiányoltam. Inkább a párbeszédek dominálnak, ami nem mindig szerencsés. Továbbá amik az agyamra mentek, azok a rengeteg egyszavas, vagy nagyon rövid mondatok és a semmi kötőszó használata. Ehhez még hozzátartozik, hogy míg a romantikus-erotikus regényekben a bugyikat szaggatják előszeretettel a szereplők minden második oldalon, itt mindenki felsóhajt, felnevet, aztán még egyszer felsóhajt minden egyes alkalommal, ami egy idő után nekem feltűnt, és nem néztem túl jó szemmel sajnálatos módon.
Ráadásul idegesített, hogy maga az alaptörténet nagyon is szívhez szóló, meg azért az én szívem sincs kőből, már a legkisebb katartikus pillanatok is könnyeket csalnak a szemembe, mégis itt így semmi. Annyira többet lehetett volna kihozni az elejéből, mint amennyit kaptunk, hogy az hihetetlen.
De folytattam... Igazából azért, mert kellett egy molyos kihíváshoz. De mindegy is, az a lényeg, hogy nem adtam fel ennyivel.
És az utolsó száz oldalra be kellett látnom, hogy igazából a történet jó irányba folytatódott tovább. A rossz érzéseim egyre lankadtak, és pörögtek az oldalak a kezemben a sok lapozástól, annyira faltam a sorokat. Erre a pár lapra nagyon belelendült az írónő, és látszott rajta, hogy átadja a fájdalmát, amit ő is átélt, ezt pedig a könyv végi ajánlásból lehet tudni. Teljességgel érezhetővé vált a kín, a gyötrelem, amin a karakterek átmennek, és az a katartikus érzés is végre megérkezett, amit annyira vártam egész végig. Önkénytelenül is össze kellett hasonlítanom magamban Lisa De Jong könyvével, az Amikor esik-kel, ami hasonló történetet dolgoz fel, mégis tulajdonképpen teljesen más a két szerzemény.
Igazából amennyire rosszul indult a kapcsolatom ezzel a művel, a végére annál inkább szenvedtem a saját könnyeimmel, amiket vissza akartam tartani. Egy elgondolkodtató történet két fiatalról, akiknek az életét beárnyékolja a múltuk, és ezen kell továbblépniük. Közösen.
Karakterek:
Kiersten: Egy ártatlan lány, magamban valamiért Anna Todd regényéből ismert Tessa Younghoz hasonlítanám, mégis még nála is naivabb és szerényebb. Igazából nekem az egész regény során egy közömbös karakter volt, akit se nem szerettem meg, se nem utáltam meg. A törekvésvágyát és a bátorságát azért tiszteltem benne.
Weston: A tipikus nagymenő srác az egyetemen, akit mindenki szeret, mindenki a barátja akar lenni, mindenki ismeri őt, na meg a milliomos apját. De igazából a róla állított képek teljességgel hamisak. Senki nem látja, hogy tulajdonképpen mi folyik az ő kis világában, mivel küzd meg nap mint nap, a családja történetét, a testvére halálát. De a rosszfiús imázs mögött egy rettentően jólelkű srác lakozik, akit nem lehet nem szeretni.
Borító:
A képen nem tűnnek egyetemistáknak, maximum két tizenévesnek, akik először csókolóznak. Ráadásul a történetben Kiersten haja egyértelműen vörös, szóval aki a borítót készítette ehhez a könyvhöz, nem nagyon ásta bele magát a részletekbe. De alapjában véve tetszik ez az egyszerűsége, a rajzolt virágok, amik igazából illenek is Kiersten és Wes románcához.
Összességében:
Amilyen rosszul kezdődött a könyvvel a kapcsolatom, a végére annál jobban alakult. Egy megható szerelmes történet két fiatalról, akiknek az életét beárnyékolja a múlt.
Azoknak ajánlanám nagyon, akik szeretnek katarzist érezni, könnyezni egy könyvön. Akik egy megragadó, szívig hatoló történetre vágynak.
Oldalszám: 292
Kiadó: Athenaeum
Kedvenc karakter: Weston Michaels
Kedvenc idézetek:
"Szent isten! Hazaviszek egy lányt. Valaki rakjon tüzet – mert a pokol hivatalosan is befagyott."
*
"– Onnan tudom, hogy jó szíved van… – sóhajtottam fel és kinyitottam az ajtót –, hogy abban a pillanatban, hogy megismertelek, harcolni akartam érte.
Hallgatott.
– Innen lehet tudni, hogy valakinek jó szíve van-e.
– Ha háborút akarsz indítani érte? – Felnevetett. Láthatóan megpróbált felvidítani.
– Nem. – Felsóhajtottam. – Ha azt akarod, hogy miattad dobogjon."
*
"– Szűz bárányka… – Felsóhajtottam. – Lehet, hogy feláldozlak az oltáron."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése