2018. március 24.

Beleolvasó|R. Kelényi Angelika - A párizsi nő

Sziasztok!

Elérkeztünk a Blogger Hét befejező napjához, amely egy beleolvasót tartogat számotokra R. Kelényi Angelika - Az ártatlan trilógia 3. kötetéből, A párizsi nőből. 

FLÓRA


1.

A lenyugvó nap megvilágított egy vékony sávot az apró szobában. A keskeny, osztott ablakon egyetlen négyzet ragyogott csupán, a többi tompán, szinte átlátszatlanul meredt rám. A tiszta üvegdarab azonban átengedte, habár igencsak szűk marokkal mérte a fényt. Porszemcsék csillogtak a kőpadló felett, mely sötét színt kapott az időtől. Talán szürke lehetett valaha, világos hamuszín, most már inkább feketének láttam. Öreg ház volt. Recsegős, dohos, sötét, de ez a vékony, fénylő csík megfiatalította egy apró részletét. 
Felálltam az ágy széléről, és beleléptem az aranyló sávba. Mozdulatomra a porszemcsék vidám táncba kezdtek, ám hamar eltűntek a szemem elől, ahogy a szoknyám alja végigsuhant rajtuk. Még mindig Velencében voltunk, hisz fel kellett épülnöm Dalia késszúrása után annyira, hogy hosszú utat tehessek meg a tengeren, majd a szárazföldön lóháton. Már előre rosszul éreztem magam a gondolattól, hogy hajóra kell szállnom, s nem egy-két napig, de hetekig hánykolódunk majd. Egyszerűbb lett volna, ha lovon hagyjuk el Velencét, de egy hajót nehezebb követni és utolérni, mint két lovast, így Mariani a biztosabb utat választotta a menekülésre. Féltem a szeszélyes tavaszi időjárástól, féltem a gyomorforgató hullámzástól – majdnem jobban tartottam e tengeri úttól, mint attól, hogy a Collegio elfogat és börtönbe vettet Lorenzo Marianival együtt Giacomo Favretti meggyilkolásának vádjával. Persze, csak majdnem… Másfél hét telt el azóta, hogy Favretti ránk tört a Mariani-palotában. Másfél hét telt el az iszonyatos, véres nap óta, amikor Lorenzo végzett a gróffal, Dalia pedig tőrt döfött a vállamba. Amikor Darius, Mariani gyermekkori barátja is meghalt, és Favretti bérenceit is elérte a vég. Véres nap. A vér, a halál valóban követ engem. Ahová lépek, holttest terem, ahol csak megjelenek, történik valami szerencsétlenség. Mintha büntetne a Jóisten valamiért, hisz ki akarna folyton mások tetemein átgázolva állva maradni? Borongós gondolatok ezek, mégsem voltam sem szomorú, sem ijedt, mégsem vádoltam magamat a sok életért, mely nyomomban kihunyt. Tudtam, nem az én vétkem. Mint egy fekete angyal, jártam a bűn utcáit, s a sors folyton az utamba kergette az alávalókat, akiknek fizetniük kellett tetteikért. Favretti gazember volt, megérdemelte a sorsát. Ahogy Mariani bátyja is, aki megerőszakolta és megölte a nővéremet. Akik nem érdemelték, s mégis meghaltak, azok halála nem maradt megbosszulatlan. Noha saját kezemmel csak egy életet oltottam ki, nem álltattam magam azzal, hogy a többihez nem volt közöm. Bizony volt. Tevékeny részt vállaltam abban, hogy meglakoljanak, s nem bánom. Az ilyen emberekre nincs szüksége a világnak. Ha Isten úgy látta volna, haláluk értelmetlen és indokolatlan, ha úgy látná, hogy hibás döntést hoztam amikor ellenük fordultam, ha úgy ítélné meg, hogy nem érdemelték meg a sorsukat, akkor én már nyilván nem élnék. Hisz annyi lehetőség adódott már rá, hogy elveszejtsen. Oly sokszor sorsomra hagyhatott volna, oly sokszor meghalhattam volna már. Ehelyett mellém adta Marianit, aki társam, védelmezőm, s most már hites uram is… 
Felsóhajtottam. Igen, a férjem, de házasságunkról még mindig nem tudott senki, leszámítva Camillo atyát, aki összeadott bennünket. Egyetlen tanúnk, Darius halott, s még Maria asszonynak, Mariani édesanyjának sem vallottuk be frigyünket. 
Az események után ebben a szegényes, ámde takaros házban húztuk meg magunkat. Mariani készséggel ápolt. Szigorú orvosi utasításokkal kötött ágyhoz, hogy mihamarabb felépüljek, és útra kelhessünk Párizs felé, egy bizonyos madame Adele Serrához akinek jóindulatára számíthattunk francia földön. A hölgy valójában velencei származású volt, néhány éve azonban beleszeretett a francia követ, és magával vitte hazájába, ahol – legalábbis a hírek szerint – hivatalos kegyencnőjévé tette. Palotát vett neki, s gazdagságban tartja. Mariani elmondása alapján olyannyira hivatalos a viszonyuk, hogy madame Serra még a király, IV. Henrik köreibe is bejáratos lett. Legalábbis az uralkodó kedvenc kegyencnőjének köreibe, ami nagyjából ugyanazt jelentheti. Noha semmilyen ismeretekkel nem rendelkeztem a francia udvarral kapcsolatban, de még a francia vidékről is csupán homályos elképzeléseim lehettek, mégis Lorenzo elejtett szavai alapján úgy hittem, a királyi szeretők és társaságuk olyan rangban állhatnak, akár a született arisztokraták. 
Ha nem most, ennyi borzalmas kaland után, hanem a biztonságos pozsonyi házunkból, tapasztalatlanul, naiv leányként kaptam volna esélyt arra, hogy ilyen tehetős környezetbe, ilyen rangos emberek közé keveredjek, bizonyára megijedek, és kényelmetlenül érzem magam. Ma már azonban nemigen riadok meg semmitől. Egy év alatt többet láttam, többet hallottam, többet megéltem, mint a legtöbb leány egész élete során sem. S nem védtelen, árva leányként utazom, hanem a velencei dózse – igaz törvénytelen – fiának feleségeként. Megtanultam bízni a férjemben… 
A férjemben, akivel ma éjjel útra kelünk. Előtte azonban még egy nehéz feladat vár ránk. Lerogytam az ablak melletti székre, mely súlyom alatt megreccsent. Felsóhajtottam, és megdörzsöltem a homlokomat. 
Rövidesen meglátogat bennünket Maria asszony, s akkor színt kell vallanunk. Elbúcsúzni jön, s mi búcsúajándékként eláruljuk neki a titkunkat, melyet egyáltalán nem biztos, hogy örömmel fogad. Annak bizonyára egy cseppet sem fog örülni, hogy egy szóval sem említettük neki szándékunkat, annak pedig különösen nem, hogy azóta sem tájékoztattuk frigyünkről. 
Léptek hangjára eszméltem merengésemből. Tudtam, nem lehet más az érkező, mint Maria asszony, ezért felpattantam a székről, lesimítottam a ruhámat, és nyugalmat erőltettem az arcomra. Ahogy vártam, hamarosan kopogtak az ajtón, majd benyitott Mariani, nyomában az édesanyjával. Lorenzo arcán enyhe feszültséget fedeztem fel, s nem tudtam, a ránk váró vallomás, vagy az előttünk álló utazás nyugtalanítja jobban. Félénken rámosolyogtam, majd Maria asszonyra szegeztem a tekintetemet. Igyekeztem elfogulatlanul pillantani rá, reméltem, hogy bűntudatom, rejtegetett titkunk nem tükröződik a szememben. 
– Leányom – indult felém karjait nyújtva, s én megkönnyebbülve öleltem át, akárha az édesanyám lenne. Hangjából sajnálkozást hallottam ki, ölelése meleg volt és szeretetteljes. – Hogy van a vállad? Teljesen meggyógyult? – eresztett el. Válaszoltam volna, de Lorenzo megelőzött. 
– Még nem tökéletes, de indulnunk kell, anyám – mutatott a másik székre, hellyel kínálva Maria asszonyt. Nagy levegőt vett, s amikor édesanyja leült, majd én is elhelyezkedtem a székemen, megállt előttünk, és először rám, majd Mariára nézett. – El kell mondanunk valamit… 
Az asszonynak a homlokára szaladt a szemöldöke, és kérdőn nézett a fiára.
 – Nocsak… – nyögte. – Hát még mindig nem tudok mindent? Milyen titkot rejtegettek még?
Hangja megélesedett. Éreztem, hogy amikor titkokat emlegetett, másik fia, Garami kapitány halálára gondolt. A férjemmel egyszerre ráztuk meg a fejünket, mozdultunkkal a ki nem mondott kérdésre válaszolva, majd Mariani felsóhajtott.
– Nem, anyám, ennek semmi köze sem Alessandro, sem Favretti halálához. Ez csupán a mi kettőnk ügye. Flóráé – pillantott rám – és az enyém. Nos… mi aznap reggel, amikor Giuliát kivégezték, azért nem voltunk a palotában, mert a templomban jártunk…
Maria szemöldöke, ha lehet, még magasabbra kúszott.
– És? – kérdezte lassan, kicsit előrehajolva.
– És összeházasodtunk – bökte ki a férjem, és abban a pillanatban sok mindennek láttam, csak hős daliának nem. Sokkal inkább hasonlított egy ijedt kisfiúra, aki tart anyja feddésétől, mint arra a cinikus, gunyoros, szenvedélyes férfira, akit ismertem. Nem sok hiányzott, hogy felnevessek, annyira mulatságosan gyermeki ábrázatot vágott.
Amikor azonban édesanyjára néztem, elment a kedvem a kacagástól. Maria arca elsötétedett, szeme villámokat szórt. Felpattant a székről és csípőre vágta a kezét, akár egy szakácsné – még a lábával is toppantott dühében.
– Ezt mégis hogy képzeltétek? Főképpen te, édes fiam! Hogy gondoltad, hogy a beleegyezésem és atyád áldása nélkül nősülsz? Honnan vetted a bátorságot, hogy asszonyoddá tégy egy leányt a megkérdezésem nélkül?
Haragja átsüvített a szobán, és szíven talált. Azt hittem, hogy kedvel. Azt hittem, sajnálja mindazt, ami velem történt, azt hittem, szomorú lesz ugyan, de dühöngésre nem voltam felkészülve. Megkövülten, szégyenkezve, lehajtott fejjel ültem, és igencsak uralkodnom kellett magamon, nehogy eleredjenek a könnyeim. Annyira vágytam rá, hogy méltónak tartson erre a frigyre. Annyira vágytam rá, hogy anyám helyett anyám legyen, hisz mióta csak megismertem, mélységes tiszteletet és szeretetet éreztem iránta. S azt hittem, ő hasonlóképpen érez. Abban a pillanatban azonban úgy láttam, eddigi kedvessége csupán a vendéglátó udvariassága, és nem egy jövendőbeli anyós érzelmei voltak.
– S míg Giuliát kínozták, verték, tépték a testét, ti legalább jól szórakoztatok? – folytatta kíméletlenül. S noha én magam is helytelennek éreztem gyors egybekelésünket, mégis igazságtalannak gondoltam szavait. Hisz honnan tudhattuk volna, hogy a hercegnének aláírták a halálos ítéletét? Honnan? Lorenzót elvakította a vágy, engem a szerelem, s a szívünkre hallgattunk ahelyett, hogy az eszünket használtuk volna. De a bűnünk ennyi volt, és nem több.
– Anyám! – húzta ki magát végre a férjem, és a székem mellé lépett. – Tudom, hogy a veszteség miatt vagy igazságtalan. Nekem is fáj Darius elvesztése, Giulia halála nemkülönben, de nem tudhattuk, hogy kivégzik. Azt sem, hogy épp abban a pillanatban döntenek a haláláról, amikor mi a templomban örök hűséget fogadtunk egymásnak. Azt gondoltuk, még van időnk, hisz a Collegio soha nem ítélkezett a karnevál ideje alatt. Ne bántsd Flórát, ő nem tett semmit! Ha haragudni akarsz, itt vagyok én. Rajtam töltsd ki a dühödet!
Az asszony még mindig lángoló tekintettel bámulta a fiát, mély levegőket vett, mintha újabb kitörésre készülne, de aztán visszarogyott a székére, és az arcát a kezébe temette.
– Igaz, amikor egybekeltünk, még nem tudhattam, hogy menekülnünk kell, most azonban már hasznos is a házasságunk. Így Flóra nem egy védtelen leányként, hanem törvényes hitvesemként utazik velem. Megfogadtam, hogy megvédem, és a szavamat bármi áron betartom. Ismersz, tudod jól, nem hagynám magára azok után, amin keresztülment. Egyrészt Alessandro miatt…
– Alessandro, Alessandro! – kiáltott az asszony, és újra felpattant. – Ne takarózz a halott bátyáddal! Sem engedélyt, sem áldást nem kértél, teszed, ami eszedbe jut, és nézd, mi lett a vége!
– Mi, Anyám? Mi lett a vége? Én tehetek a bátyám bűneiről? Én tehetek Giulia ostobaságáról? A hatalomvágyáról?
Haragosan néztek farkasszemet. A két egyforma tekintet egymásba fonódott, a két dühös szempár némán vívott, várva, az egyik majd megtörik, és enged.
Számomra végtelennek tűnt a csend, elmondhatatlan kínt okozva. Úgy éreztem, Maria engem tart felelősnek minden fájdalmáért, hisz ha nem bukkanok fel, Alessandro még élne, s a másik fia sem vesz feleségül egy olyan nőt, akinek senkije és semmije nincs, csupán a borzalmas múltja. Fájt, hogy nem jut eszébe, mennyit segítettem a Collegio két tagja, Favretti gróf és Lioni főinkvizítor lefülelésében, fájt, hogy kizárólag azon dühöng, hogy a fia a megkérdezése nélkül választott magának feleséget. Talán már jelöltje is volt, kit kellene nőül vennie? Talán kereszteztem valamiféle tervét?
Megráztam a fejemet, és szomorúan rájuk emeltem a tekintetemet.
– Nem gondoltam, hogy ennyire megbántjuk, asszonyom – suttogtam. – Még nem késő, érvényteleníttethetjük a házasságot, s én megyek utamra.
Halkan beszéltem ugyan, de határozottan, összeszedve minden önbecsülésemet és tartásomat. Nem tűrhettem tovább, hogy úgy veszekedjenek a fejem felett, mintha egy használati tárgy volnék, amit az egyik megvett, a másik pedig ezt a legkevésbé sem helyesli.
Hirtelen, mintha akkor eszméltek volna, mindketten felém kapták a fejüket. Végre észrevették, hogy én is ott vagyok. Rólam beszélnek, az én sorsomat taglalják.
Döbbenten meredtek rám. Maria lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Nem. Nem szükséges.
– Eszemben sincs – jelentette ki Mariani felháborodva. – S azt sem tudom, neked hogy jutott eszedbe.
– Mivel úgy tárgyaltok a házasságunkról, mintha itt sem lennék, s látom Maria asszony felháborodását, bárkinek ez lett volna az első gondolata, Lorenzo – vontam fel a jobb szemöldökömet. – Így is elég elkeserítő a helyzetünk, semmi szükségem rá, hogy még bűntudatom is legyen amiatt, hogy édesanyádnak fájdalmat okoztunk. – Ekkor felpattantam a székről, és az ablak felé fordultam, a hátamat mutatva mindkettőjüknek.
Újra vágni lehetett a csendet, majd Maria szólalt meg.
– Talán eltúloztam… – Igazad volt Flóra, szólnunk kellett volna – hallottam Marianit közvetlenül a hátam mögül.
Lassan megfordultam. Maria szemébe néztem, melyből már kihunyt a düh tüze.
– Nem akartuk eltitkolni, asszonyom, csupán olyan gyorsan követték egymást az események, hogy nem volt időnk elmondani. Hibáztunk, hogy nem előre szóltunk, az igaz… – ismertem be.
Felrémlett előttem az a vad, szenvedélyes pillanat, amikor Lorenzo megfogta a kezemet, és szinte kivonszolt a fürdőből, hogy nyomban nőül vegyen. Nem tudtam és nem is akartam apellálni, hisz olyan csodálatosan őrült perceket éltünk át, melyeket józan ésszel még fel sem fogtam, s máris az oltár előtt találtam magamat. Mondhattam volna nemet, de mond-e egy leány nemet a szerelemre? Mond-e egy leány nemet annak a férfinak, aki a világot jelenti számára?
– Tudom, hogy szereted a fiamat, Flóra… és azt is tudom, hogy hű, odaadó felesége leszel, de egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy megtettétek nélkülem. Hogy kihagytatok belőle… egy ilyen fontos, nagy horderejű eseményből.
Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy Mariának nem a személyem ellen van kifogása, hanem egyszerűen mellőzöttnek érzi magát. Hozzá léptem, és megfogtam a kezét.
– Bocsánatáért esedezem – suttogtam bűnbánó arccal, s ő sem is tudta tovább türtőztetni magát. Szemét elöntötték a könnyek, átölelt és magához szorított.
– Vigyázzatok egymásra! – Erősen megszorított, aztán elengedett. Elfordult, majd amikor újra ránk nézett, már nyoma sem volt meghatottságának. – Adele Serra várni fog benneteket, a levelem jóval hamarabb odaér hozzá, mint ti. Lekötelezettem, úgy bánik majd veletek, mint kedves vendégekkel. Jól fogjátok érezni magatokat nála. Korábban úgy írta, nagy társasági életet él, befolyásos barátai vannak, ismer mindenkit az udvarban, aki számít. Ott biztonságban lesztek… Atyádtól elbúcsúztál? – fordult Lorenzóhoz.
A férjem bólintott.
– Igen. A titkos folyosón át látogattam meg. Óva intett. Azt mondta, kerüljem a politikát, igencsak forró arrafelé a helyzet. A katolikusok és a hugenották esztelenül támadják egymást, s a király ki tudja, melyik oldalon áll…
– Jobb, ha hallgatsz atyádra. Neki már nyilván jelentettek a kémei a francia udvarból, és semmi szükséged rá, hogy belekeveredj valamiféle vallási csatározásba – bólintott az asszony.
– Óvatos leszek, anyám – ölelte át Mariát. – Most menj! Rövidesen mi is indulunk, a hajónk sötétedés előtt kifut.
Miután bezáródott az ajtó, Mariani elém állt.
– Te valóban érvényteleníttetted volna a házasságunkat, ha anyám úgy kívánja? – nézett rám hitetlenkedve, enyhe nehezteléssel. Elhúztam a számat, de a tekintetemet nem fordítottam el.
– Hisz úgysem háltuk el, nem igaz? – hunyorítottam, majd felnevettem döbbent arcát látva.
– Fabricius Flóra kisasszony… azaz most már signora Mariani! Ön szántszándékkal ingerel! Szerencséje, hogy semmire nincs időnk, különben nyomban érvényt szereznék a frigyünknek! – morogta a fülembe, én pedig beleborzongtam, ahogy forró lehelete a nyakamhoz ért.
– Ön folyton ígérget, uram! – suttogtam, aztán megfordultam, s mintha mi sem történt volna, nekiláttam bepakolni a maradék holmimat a ládámba. 


2. 

Sötétedéskor gondolára szálltunk, mely gyorsan és a többi fekete csónak közt észrevétlenül vitt bennünket a kikötőbe. Egy hatalmas, háromárbócos hajóhoz kormányozták az evezősök, majd egyetlen szó nélkül pakolták át a ládáinkat a kereskedelmi vitorlás fedélzetére. Amint a pallóra léptünk, megremegett a gyomrom. Tudtam, keserves napok várnak rám, s csak abban reménykedtem, legalább a vihar elkerül bennünket. A matrózok sebesen dolgoztak, úgy tűnt, mintha csak ránk várnának. Kiáltás harsant, amint a fedélzetre léptünk, s a hatalmas fatest megmozdult. A csörlő hangját hallottam, majd újabb kiáltást, mely jelezte, a karvastagságú köteleket eloldották. Senki sem nézett ránk. Felvonták a vitorlákat, és a part lassan, de biztosan távolodni kezdett.
– A fülkéjükbe kísérem önöket – hallottam meg a hátam mögül, s akkor döbbentem rá, hogy percek óta mozdulatlanul állok, és bámulom az összehangolt munkát. A gondolataimat teljes mértékben lefoglalták előre látható szenvedéseim, s még alig indult el a hajó, én már éreztem az émelygést, melyet nyilvánvalóan csak képzeltem. Hisz még meg sem érezhette a gyomrom a tengert, még meg sem szédülhettem a hullámzástól, még időm sem volt rá, hogy felkavarodjak. Ráadásul ez a hajó jóval robosztusabb, nehezebb benyomást keltett, mint az, mellyel Velencébe jöttünk február elején, így mozgása is lomhábbnak, kimértebbnek tűnt: nem billegett minden apró fordulatra, nem éreztem talpam alatt a vizet, akár a szárazföldön is állhattam volna. Gyorsan összeszedtem magam, és a férjem felé fordultam.
Mariani várakozón nézett rám, aztán elvigyorodott.
– Sápadtnak tűnsz… – jegyezte meg, és tudtam, hogy mire céloz.
– Jól vagyok – vetettem oda mogorván, mert láttam, hogy mulat rajtam. Zavart, hogy egy cseppnyi együttérzést sem fedeztem fel a tekintetében.
– Azért a fülkében majd adok neked valamit – hunyorított, aztán elfordult, és követte a két matrózt, akik a ládáinkat cipelve mutatták az utat.
Egy meglehetősen apró helyiség ajtaját nyitották ki előttünk, melyben padlóhoz rögzített ágy, két szék és egy asztalka adta a bútorzatot. Az asztalon mosdótál és egy kancsó foglalt helyet, s mellette, a szék karfájára terítve két fehér gyolcskendő. Az egyetlen csinos dolgot a falon lógó, míves aranykeretbe foglalt tükör jelentette, melybe azonnal belepillantottam, ellenőrizve Mariani állítását. Valóban sápadtnak tűntem az olajlámpa fényénél, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak az émelygéstől, és nem a sajgó vállam, a vérveszteség következtében vesztette el egészséges színét az arcom.
Lorenzo egy intéssel elbocsátotta a matrózokat, majd kinyitotta a ládáját. Egy fiolát húzott elő belőle, és a kezembe nyomta.
– Minden reggel igyál belőle pár cseppet!
– Mi ez? – vettem át az üvegcsét, és megszemléltem a barna folyadékot.
– Bízz bennem!… Ezt kapják a kezdő matrózok is, hogy jobban bírják a tengert… no és rumot, de azt neked nem javaslom – nevetett fel.
Meghatott a gondoskodása. Érzéketlensége feletti korábbi bosszankodásomat a hála váltotta fel. Hát eszébe jutott, milyen kínt okozott nekem a tenger, gondolt arra, hogy megmentsen egy újabb szenvedésekkel teli úttól!
Kinyitottam a fiolát és beleszagoltam. Csípős, érdekes illat ütötte meg az orromat, s csodálkozva lestem Marianira az üvegcse fölül.
– Nem ismerem…
– Nem. Nem is gondoltam. Zingiberis-kivonat. A Kínai Császárságból származik, fűszerkereskedők hozzák. Nagyon hasznos növény, minden gyomorbántalomra alkalmazható. Azt mondják, a kínai hajósok évszázadok óta ezt iszogatják a viharos tengeren. Kipróbált szer, nyugodtan beveheted, és meglátod, észre sem veszed a hullámzást! Tedd csak a nyelved a fiola szájához, és döntsd meg! Remekül fogsz vacsorázni a kapitánnyal – mosolygott, és várakozón felvonta a szemöldökét. Bevallom, voltak kétségeim. Nem találkoztam még ezzel a növénnyel, és bizalmatlanságot tápláltam minden új, számomra ismeretlen szer iránt. Ugyanakkor félelmem, hogy heteket töltsek el folytonos émelygéssel, meggyőzött, jobban teszem, ha kivételesen elaltatom gyanakvásomat, és hallgatok a férjemre. Mégiscsak orvos, nyilván nem adna nekem olyan tinktúrát, melytől még rosszabbul érezném magam. Rátapasztottam hát a nyelvemet az üvegcse szájára, majd megdöntöttem, és pár cseppet lenyeltem a barna folyadékból. Abban a pillanatban könnybe lábadt a szemem, és úgy kaptam el a kis üveget az ajkamtól, mintha megégetett volna. Csípett, annyira csípett a tartalma, hogy azt hittem, lángra kap a nyelvem, a nyelőcsövem, és hamarosan a gyomrom is.
– Uram atyám! – nyögtem, és könnyeim mögül kétségbeesetten bámultam Lorenzóra. – Mit tettél velem? Megmérgeztél! – és lerogytam az egyik ágyra.
Mariani azonban teljesen nyugodtnak látszott. Tovább mosolygott, és ügyet sem vetett rám, amikor köhögés rázta meg a testemet.
– Dehogy! Majd megszokod. Ha előre megmondtam volna, milyen pocsék az íze, nem próbálod ki. Mindjárt jobb lesz – jegyezte meg egyszerűen, és valóban érezni kezdtem, hogy enyhül az égető érzés a torkomban.
– Ezért még megfizetsz… – suttogtam, és megtöröltem a szememet a kézfejemmel.
– Egy óra múlva hálás leszel – bólogatott.
– Kizárt – replikáztam, és megköszörültem a torkomat.
– Jó étvággyal el tudod fogyasztani a kapitánnyal a vacsorát, és nyugodtan alszol majd. Meglátod, hamarosan kedvesebb leszel hozzám – vigyorgott.
– Soha többé ne csapj be! – vontam össze a szemöldökömet. Az erős, csípős érzés már annyira enyhült, hogy visszanyertem a hangomat és a lélekjelenlétemet is.
– Ezt nem ígérhetem meg. Csökönyös vagy, és néha a te érdekedben vagyok kénytelen eltitkolni az igazságot. Lásd be, Flóra, időnként hasznos, ha csak később értesülsz bizonyos dolgokról. Néha úgy viselkedsz, mint egy makacs gyerek, és én nem tehetek mást, mint úgy bánok veled, ahogyan ilyen esetben egy gyerekkel bánnak.
Felháborított, hogy ostobának tart. S noha a csökönyösség egyes helyzetekben üdvös lehet, ő nyilvánvalóan nem így értette. Sokkal inkább arra célzott, hogy ragaszkodom a hibás elképzeléseimhez, képtelen vagyok megválni berögzült elveimtől, még akkor is, ha az igazság, vagy a haladás lehetősége nem éppen az én oldalamon áll. Hát ilyennek ismer? Pedig megannyi változás történt nem csak a jellememben, hanem a teljes világnézetemben az elmúlt néhány hétben. Nem vette észre, hogy jórészt már levetkőztem régi elveimet, és idomultam Velence és a Mariani család szabad vagy akár szabados életéhez? Nem vette észre, mennyi erőfeszítésembe került, hogy úgy viselkedjek, akár egy kacér nőszemély, ahogyan Maria asszony palotájának cseppet sem erkölcsös lakói? Milyen hatalmas változáson mentem keresztül ahhoz, hogy úgy fogadjam el a házassági ajánlatát – mit ajánlatát, inkább döntését! –, hogy tudtam, nem hisz a hűségben, nem hisz a szerelemben, nem hisz az örökkön-örökkében…
Szomorúan néztem rá.
– Nem, Lorenzo, nem gondolom, hogy igazad van. És nem gondolom, hogy csökönyös vagyok, és neked sem kellene ezt gondolnod azok után, amiken keresztülmentünk. Hisz épp te kérdezted tőlem, hová lett az a lány, akit Csejtén megismertél. Elkeserít, hogy még mindig úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel.
Láttam rajta, hogy megleptem. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy pengeéles válasz helyett egyszerűen megbántódom. Közelebb lépett hozzám, és át akarta ölelni a derekamat, de én kicsusszantam a karjai közül. Valóban megbántott, és rájöttem, bizony a szerelem ezzel is jár. Már nem tudtam olyan vadul és keményen érvelni, mint akkor, amikor még tagadtam az érzelmeimet. Akkor, amikor még csupán egy szemtelen fráternek tartottam, és úgy hittem, soha nem érinti meg a szívemet.
– Nos, ha elkészültél, talán mehetnénk is a kapitányhoz… – jegyezte meg halkan, és közben fürkészve nézett a szemembe. Bizonyára nem értette e változást, nekem pedig eszem ágában sem volt megmagyarázni. Tudtam, kénytelen leszek megerősíteni magam, mert ha folyton megsértődöm, ha nem tudok gyorsan és szellemesen visszavágni, hamar elunja magát a közelemben. Nem dédelgettem illúziókat, nem gondoltam, hogy végzetesen belém szeretett, csak azt tudtam, hogy meg akar kapni, és meg akar védeni. Nem voltam tisztában vele, hogy megóvásomat kötelességének érzi, vagy a lelke mélyéből fakad, de nem reménykedtem abban, hogy szenvedélyen kívül más érzelmeket táplál irántam. Vagy bármely más nő iránt. Hisz akármelyik asszonyt megkaphatta. Most már engem is, hisz a felesége lettem. Féltem, ha tapasztalatlanságommal találkozik hitvesi ágyunkban, rögvest visszagondol tanult szeretőire, és megbánja, hogy hirtelen felindulásában asszonyának fogadott. Bevallom, tartottam az éjszakától, tartottam attól, hogy az életem és az érzéseim gyökeresen megváltoznak a nász után.
Bólintottam, és elfordultam tőle. Nem akartam, hogy olvasson a tekintetemben. Sajnos nagyon jól tudtam, hogy remek emberismerő, az arc és a szem mesél neki, az én arcom pedig nyitott könyv.
– Mehetünk – indultam el az ajtó felé, és megnyugodtam, hogy a hangom cseppet sem bizonytalan.
Emelt fővel vonultam ki a fülkéből, de nyomban elvesztettem magabiztosságomat, amint a fedélzetre léptem. Sötét volt, fújt a szél, s a korláton túl az egyre távolodó, imbolygó velencei fényeket láttam. Tudatosodott bennem, hogy elhagytam a szárazföldet, a biztos talajt a lábam alól, s most hetekig mást sem tapasztalok majd, mint a hullámzó tengert, s az üres, végtelen látóhatárt. Sosem hittem volna, hogy ennyire taszít a végtelenség. Abban a pillanatban azonban megértettem, hogy a végtelenség számomra a kilátástalanságot jelenti, s hiába tudtam, hogy meghatározott cél felé tartunk, hiába tudtam, hogy egy nap újra földet érzek a talpam alatt, az érzés, miszerint a semmi közepén állok, kitéve a természet erőinek, ijedtséggel töltött el. Gyűlöltem, hogy nem én irányítom a sorsomat, gyűlöltem, hogy mások és Isten kegyelmétől függök, gyűlöltem, hogy nincs beleszólásom abba, mit, mikor és hogyan teszek. S ezek az érzések egy nyavalyás hajóút miatt árasztottak el, mely szükséges és elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy életben maradjak. Egy nyavalyás hajóút miatt, melyet ezrek tesznek meg hasonlóan borús gondolatok nélkül. Ó, mennyi mindent kellett már megtennem, micsoda helyeken jártam már kényszerből, hogy megmeneküljek! De a tenger… A tenger a legijesztőbb út mind közül, melyen végig kellett mennem a boldogulásomért. Hirtelen az agyamba villant, hogy bizonyára hullámsírban lelem majd halálomat. Aztán megráztam a fejemet, hogy kitöröljem ostoba gondolataimat belőle. Azt mondogattam magamban, hogy csupán a Velencéig tartó folytonos émelygésem rossz emlékei miatt érzek így, és igenis meg fogom szokni a mélységet és a távolságot, talán még a hullámzást is.
Megéreztem Mariani kezét a derekamon, erre kihúztam magam. Nem láthatja a gyengeségemet, mert ismét élcelődései céltáblája lennék, hisz mindig kihasználta a bizonytalanságomat, jókat mulatva rajtam. Leráztam a tenyerét magamról, és elindultam, noha nemigen tudtam, hol találom a kapitány szobáját. Csak sejtettem, hogy közel a mi fülkénkhez, hisz hol is lehetne másutt? Jól is gondoltam, és Lorenzo sem hagyott kétségek között. Hirtelen kielőzött, majd megtorpant előttem.
– Talán jobb, ha én lépek be először a kapitány kabinjába. Mégiscsak a férjed vagyok – hunyorított. Bólintottam, de nem néztem rá. Igaz, hogy a Zingiberis által okozott csípős érzés már elmúlt a torkomból, szavai azonban még mindig égető billogként lángoltak a lelkemben. Kopogott, kinyílt az ajtó, Lorenzo belépett, s én követtem, ahogy egy engedelmes feleségtől elvárható.

Úriember külsejű, középkorú férfi fogadott bennünket, miután egy inasként is szolgáló matróz beinvitált minket. Tiszta, sötét fával borított falú, nem túl nagy, de azért kényelmes szobában találtuk magunkat, melynek közepén egy méretes, faragott lábú asztal állt. Rajta ezüst gyertyatartó, szép teríték és finom ételek sorakoztak.
– Köszöntöm, signore Mariani – hajolt meg a férjem felé, majd hozzám lépett, megfogta a kezemet, és csókot lehelt a kézfejem fölé. – Signora Mariani, boldogság számomra, hogy a hajómon utaznak. Kérem, foglaljanak helyet szerény asztalomnál! Remélem, hogy a hajószakács főztje megfelel az ízlésüknek.
Csodálkozva meredtem a férfira. A kötelező udvariasságon túl éreztem a hangján és a mozdulatain a mély tiszteletet, melyet Lorenzo iránt táplált. Marianira néztem, aki teljes természetességgel fogadta az üdvözlést, és egy cseppet sem tűnt meglepettnek.
– Köszönjük signore Borocelli. Biztos vagyok benne, hogy tökéletes ellátásban részesülünk. Atyám ajánlása számomra biztosíték rá, hogy ön kiváló férfiú, és a hajója biztonságban elvisz bennünket Marseille-ig.
A férfi újra meghajolt, majd széles mozdulatot tett, mellyel az asztalhoz invitált bennünket.

Kellemes és tanulságos estét töltöttünk a kapitánnyal. Kiderült számomra, hogy Mariani atyja, Leonardo Donato nem adta fel kereskedelmi flottáját, csupán névleg vált meg tevékenységétől, amikor dózsévá választották. Borocelli az egyik legmegbízhatóbb embere volt, ezért őrá bízta utaztatásunkat Franciaországig. Marianinak erről természetesen tudomása volt, így nem csodálkozott, hogy ilyen tiszteletteljes kiszolgálásban részesülünk.
Amint közelgett a vacsora vége, úgy lettem egyre izgatottabb. Tudatosult bennem, hogy rövidesen meg fogom osztani Lorenzóval az egyetlen ágyat, mely a fülkénk berendezését képezte. Nem először fordult elő velünk, de akkor még nem voltunk házasok. Pietróék házában pedig sebesültem feküdtem, ezért Lorenzóban fel sem merülhetett, hogy férjemként közeledjen felém. Vágytam rá. Mérhetetlen vágyat éreztem, hogy összesimuljon a testünk, csókjaink emlékére forróság öntött el, de rettegtem attól, hogy tudatlanságomért kinevet, vagy ami még rosszabb, elkedvetlenedik. Bárcsak ne tudnék róla, hogy számtalan, a szerelmet jól ismerő nővel volt már dolga! Emellett haragudtam, amiért semmit sem vett észre a változásomból, és még mindig úgy kezel, akár egy oktalan leányt. Hát mikor tűnik már fel neki, hogy felnőttem? Hogy az elmúlt időszak eseményei megérleltek és ma már nem ugyanaz az erőszakos, meggondolatlan leány vagyok, aki valaha voltam.

Miután elbúcsúztunk a kapitánytól, izgalmam a tetőfokára hágott. Mariani tekintetében nem láttam őrült vágyakozást, mégis, amikor hozzáért a karomhoz, hogy kivezessen a fülkéből, összerezzentem, ezzel nyilván elárulva, hogy tudom, mi következik. Rám nézett, és elvigyorodott, azzal a magabiztos, szemtelen arckifejezéssel, mely az őrületbe kergetett. A vacsora alatt rendkívül udvariasan viselkedett velem, éppen úgy, ahogyan egy elégedett férj a feleségével bánik. Bevont a beszélgetésbe, töltött a poharamba, úgy kezelt, ahogy az elvárható, de egy pillanatig sem mutatta ki az érzelmeit. Már ha egyáltalán voltak neki. Az érintése azonban… az érintése forró volt és nyomán szikrák pattogtak a karomon. Tudtam, hogy látja rajtam a feszültséget, a várakozást, tudtam, hogy tisztában van az érzelmeimmel, és ez még inkább elbizonytalanított. A két pohár bor, melyet a vacsorához elfogyasztottam, enyhe szédülést okozott, de jó volt, zsongította korábbi bosszankodásomat, az érzékeimet azonban kiélesítette.

Szótlanul tettük meg a rövid utat a hálófülkénkig. A szellő a hajamat borzolta, s elfújta a bor okozta zsongító nemtörődömséget. A néma csend, a tudat, hogy mögöttem lépked életem szerelme, a gondolat, hogy ma éjjel megtörténik az, amitől félek, és amit annyira vágyok, reszkető izgalommal töltött el. Ahogy közeledtünk az ajtónkhoz, egyre inkább úgy éreztem, a fejem a friss levegőtől kitisztul, és feszültségem visszatér. A szívem a fülemben lüktetett, oly gyorsan vert, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről, ha nem történik azonnal valami. Valami, ami végre elsöpri a bizonytalanságomat, a félelmeimet.
Beléptünk a sötét fülkébe, s én megtorpantam. Hirtelen nem tudtam, elfussak-e vagy maradjak, összekeveredett bennem a vágy az ijedtséggel. Felsóhajtottam, hisz nem volt hová futnom, és az eszem is azt súgta, nincs miért tartanom ettől az éjszakától. Mariani Velencében bebizonyította, milyen különösen gyönyörteli érzéseket képes kiváltani belőlem az érintésével, látott már meztelenül, nincs mit szégyellnem. S ha akkor, a fürdőben a magáévá akart volna tenni, hát könnyűszerrel megtehette volna: ellenállásomat és szemérmemet legyőzte a szerelem. Beljebbsétáltam, és megfordultam. Történjen már valami!… – fohászkodtam magamban. A vaksötétben éreztem, hogy közeledik hozzám. Hallottam és éreztem, de nem láttam, s ez izgalmasabbnak tűnt, mint bármi más, amit eddig tapasztaltam. Megállt előttem, de nem ért hozzám, csak a teste melegét éreztem. Hosszú perceknek tűnt, pedig csupán pillanatok telhettek el, mire megéreztem az ujját az arcomon. Finoman körberajzolta a számat, aztán a tenyerét a hajam alá csúsztatva végigsimította a nyakamat, majd a gerincemet, aztán visszatért a hajamhoz, megmarkolta, hátrahúzta a fejemet, és szenvedélyesen megcsókolt. Nem volt erőszakos, csupán ellentmondást nem tűrő és határozott. Abban a pillanatban azt gondoltam, jelzi, ő vezet, s én kövessem, jelzi a vágyat is, melyet nehezen fog vissza. Megfordult velem a világ. A tenger és Mariani illata keveredett az orromban, olyan varázslatos elegyet alkotva, mely csodálatos módon megszabadított a feszültségtől. Már csak a száját, a nyelvét, a kezét éreztem, azt, hogy gyorsan, ügyes mozdulatokkal hámoz ki a ruhámból. A hátamat a fülke falához döntötte, és úgy csókolta végig a testemet, hogy megborzongtam az izgatott várakozástól. A bőröm minden érintésére egyre érzékenyebb lett, mintha ezer apró villámcsapás érne, mintha lángocskák lobbannának fel az ujjai nyomán.
– Gyere! – fogta meg erősen a csuklómat, és egy lépéssel az ágyhoz húzott. Hangja halk volt és rekedt, mozdulata sürgető. Izzott a levegő, forróság öntött el, mintha nem is március elején, hanem egy fülledt augusztusi éjjelen szeretnénk egymást. Remegő, lüktető testtel vártam, hogy birtokba vegyen, s ő nem váratott tovább…

3.

Másnap reggel úgy ébredtem, mintha mindazt, ami éjjel történt, csak álmodtam volna. A fény lassan kúszott be a hálófülke apró ablakán, épp annyira volt világos, hogy halványan minden tárgy formát ölthessen. Hűvösnek éreztem a levegőt, így bedugtam a karomat a takaró alá, és lehunytam a szememet. Meztelen voltam. Belepirultam, amikor tudatosult bennem, hogy már nem vagyok leány – asszony lettem. E pirulás azonban nem szégyenkezésből, hanem szemérmetlen gondolataimból fakadt. Boldogan, mosolyogva, borzongva méláztam az éjszaka történteken, korábban el sem tudtam képzelni, hogy a testi szerelem ilyen földöntúli boldogságot okozhat. Amikor még otthon, Pozsonyban kihallgattam a cselédek beszélgetését, gyakorta emlegették, hogy inkább engednek, hogy hamarabb túllegyenek rajta. Én azonban nem tudtam betelni az öleléssel: minél többet kaptam, annál inkább vágytam rá.
Elmosolyodtam, elégedetten kinyújtóztam, majd oldalra pillantottam, és felemelkedtem egy kicsit, államat a tenyerembe támasztottam. Mariani még aludt. Felém fordulva, karját a feje alatt nyugtatva feküdt. Lezárt szempillái oly hosszúnak tűntek, mint egy leányé – arra gondoltam, bárcsak ilyen gyönyörű sűrű, fekete pillákkal áldott volna meg az ég. Arca nyugodt volt, és szinte gyermekinek látszott a félhomályban. Szerelmesen bámultam, még mindig mosolyogva. Elvarázsolt ez a nyugodt, édes pillanat, a lopott percek, míg úgy csodálhattam a szeretett férfit, hogy neki erről fogalma sem lehetett.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem voltam zavarban. Nem tudtam, mire számíthatok, ha majd kinyitja mélykék szemét. Örülni fog, hogy lát? Hogyan viselkedik egy friss asszony? Talán el kellene futnom a hajókonyhára harapnivalóért, hogy megfáradt uramat reggelivel várjam?
Majdnem felnevettem e képtelen gondolatra. Nyilván nem várja el tőlem, hogy idegen férfiak között szaladgáljak kora reggel. De mit mondjak neki, amikor felébred? S ő mit fog mondani nekem? Jó reggelt? Szép reggelt? Csodálatos reggelt? S rám mosolyog vajon? Vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna? Hisz a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy férj és egy feleség egyesül… A világ legtermészetesebb dolga mindenkinek, kivéve nekem, aki épp csak most fogtam fel, hogy ez az egyesülés izzó vassal égette a szívembe Mariani nevét. Nem fájdalmasan, csupán roppantmód tartósan, örökre, holtomig, s még azután is. Ebben biztos voltam. Biztos voltam benne, hogy soha életemben nem érhet hozzám más férfi, soha életemben nem fogok mást szeretni. S vajon ő? Belém szeretett-e? Megváltozott-e a véleménye a szerelemről? Más volt-e velem szerelmeskedni, mit megannyi más nővel? Érezte-e, hogy nem csak a testem, de a szívem is az övé? Többet jelentek-e számára, mint Giulia, Zelie, vagy akár Szophia?
Az elégedettségemet hirtelen kétségek apró tüskéi kezdték ki, s már alig vártam, hogy kinyissa a szemét. Alig vártam, hogy megtudjam a kérdéseimre a választ, ha nem is szavakkal, talán egy pillantással elárulja az érzéseit.
Nem kellett sokáig morfondíroznom, mert megmozdult. Csukott szemmel nyúlt értem, s amikor megérintett, elvigyorodott. Még mindig nem nézett rám, csak erősen megmarkolta a karomat, és magára húzott. Éreztem, hogy egész pontosan ott folytatná a szerelmeskedést, ahol elalvásunk előtt abbahagyta. Átkarolta a derekamat és magához szorított, majd egyetlen mozdulattal a hátamra fordított, rám hajolt, megcsókolt, és én elfelejtettem minden kérdésemet…

Korgott a gyomrom, amikor jó idő múlva kiszálltunk az ágyból. Mariani gyorsan magára öltötte a ruháját, majd amikor végzett, megállt előttem. Én még mindig alsóingben tébláboltam, közben néha fázósan megdörzsöltem a karomat. Nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Legszívesebben az összes öltözékemet felhúztam volna, annyira dideregtem.
– Segítsek? – kacsintott rám, és csípőre tette a kezét.
– Segíts, mindjárt megfagyok! – adtam a kezébe a smaragdzöld bársonyruhámat, melynek hátul volt a fűzője.
Mariani elvigyorodott.
– Ha lenne még egy szemernyi erőm, bevallom, inkább az ingedet is levenném rólad… de ennem kell, mert teljesen kifárasztottál.
– Én fárasztottalak ki? – nevettem fel. Tudtam, hogy évődik velem.
– Te bizony, signora Mariani! – kapta el a derekamat, de a ruhám közénk nyomódott.
– Összegyűröd… – suttogtam.
– Össze… – morogta, de aztán elengedett. – Valóban ennem kell, farkaséhes vagyok. Megfogta a ruhát, áthúzta a fejemen, megpördített, és varázslatos gyorsasággal be is fűzte rajtam. Örültem, hogy signora Marianinak szólított, mert úgy éreztem, boldog a ténytől, hogy házasok vagyunk. Vidámsága, játékossága is erre utalt, mosolygó szeme, olthatatlan vágya, hogy öleljen, szintén erről árulkodott számomra. Megittam a napi adag zingiberisemet, nehogy újra kezdődjenek tengeri rosszulléteim, és elrontsák a mágikus pillanatokat, melyeket Lorenzóval élhetek át. Zokszó nélkül nyeltem le a csípős szert, és megállapítottam, hogy akár hozzá is lehet szokni, ha az ember számít az erejére.

Furcsamód a valódi nászéjszakánk, mely bizonyos ismert okok miatt nem az esküvőnk után következett be, minden félelmemtől megszabadított. Nem a kétségeimtől, melyet a szerelmeskedés után éreztem. Az megmaradt. Hisz azon túl, hogy a férjem újra és újra vágyott rám, nem mondott semmi bíztatót. Inkább a korábban történtek felett érzett aggodalmam csillapodott. Mintha nem is keveredtünk volna gyilkos kalandba Velencében, mintha nem is kellett volna rettegnünk Favretti halála miatt… Pedig Dalia, az áruló szajha még nagyon is életben van, s noha elzárták a világ elől, sosem tudhattam, mikor találnak rá, s vallja be, hogy szeretőjének halálát a férjem okozta.
A férjem… Milyen édes csak gondolni is erre a szóra… – ábrándoztam, és Dalia úgy hullott ki a gondolataimból, mint egy könnyű hópehely, mely földet érve el is olvad a márciusi napsütésben. Betöltötte a szívemet az éjjel, s nem engedte, hogy borús tűnődésre adjam a fejem.
Rámosolyogtam Marianira, és kérdőn felvontam a szemöldökömet.
– Nos? – pillantott mélyen a szemembe. – Mit enne, hölgyem?
Sokatmondó arckifejezéssel néztem rá, mire elvigyorodott.
– Szóval mindegy, csak mihamarabb legyünk túl rajta?
– Így is mondhatjuk, uram – bólintottam. – Mi lenne, ha itt reggeliznénk?
Felvonta a szemöldökét, és felkacagott.
– Tudtam, hogy okos leányt vettem nőül, noha kissé telhetetlent… Várj, szólok a szakácsnak, s küldetek magunknak mindenféle jót, aztán már bújhatunk is vissza az ágyba.
– Nehogy azt hidd, hogy miattad döntöttem így. Csupán a hideg az oka, amiért nem szeretnék kimenni – játszottam a durcást, mire ismét elkapta a derekamat.
– Csak azt tudnám, miért fárasztottál az öltöztetéssel. Maradhattál volna az ágyban. Most vetkőztethetlek is – morogta, én pedig teljesen elolvadtam az érintésétől és a pillantásától, de igyekeztem tartani magam.
– Na, menj, éhen halok – taszítottam el magamtól játékosan, aztán ruhástól leheveredtem az ágyra.
– Nehogy elaludj, mire visszaérek, Flóra – fenyegetett meg, aztán a fejét rázva kilépett az ajtón. 
Felsóhajtottam, és elmosolyodtam.
Ah, boldogság, szerelem… – méláztam elégedetten, megszabadulva minden nyomasztó gondolattól.

♫♫♫

Ezek után alig várom már a március 29-et!
Ha egy saját időgépre vágysz, R. Kelényi Angelika regényei a neked valók! Humoros, romantikus, szenvedélyes. Kalandos időkbe és helyekre kalauzol el bennünket minden alkalommal.

Ha egyedi történetekre szomjazol, ne hagyd ki! 

Ne maradj le semmi fontosról!

Kíváncsi vagy a kulisszatitkokra is?

Szerezd be elsőként és dedikáltasd!

Látogass el a blogger hét többi bejegyzésére is:

4 megjegyzés:

  1. Én is úgy várom már márc. 29.-ét!! <3 :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezzel nem vagy egyedül! Ott találkozunk! ;) <3

      Törlés
  2. Nagyon várom a megjelenést. Pár napja fejeztem be az első részt, és állok neki a másodiknak, a premierig el is olvasom :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy téged is ennyire elvarázsolt! Akkor ott találkozunk! ;) Mindenképp keress meg!:))

      Törlés