William
Túlélő vagyok…
„Mindannyian lángra lobbant házakban élünk és
nincs tűzoltó, aki segíthetne. Nincs kiút, csak a földszinti ablak, amin
kibámulhatunk, amíg a ház leég, a fejünk fölött körbecsalt önmagunkkal együtt,
bezárva, egyedül.”
(Tennessee Williams)
Miután elhagytam
Nikóék házát, hazafelé vettem az irányt. Szükségem volt pár dologra, ezért
kénytelen-kelletlen találkoznom kellett Joyce-szal, de amíg oda nem értem,
végig Heatherre gondoltam. Biztosra vettem, ha ennek a rémálomnak vége, mi ketten
boldogan élünk majd. Nem létezett olyan dolog, ami ettől a nőtől
eltántoríthatott volna. Már nem.
Leparkoltam a házunk előtt és vettem egy mély levegőt,
mielőtt beléptem volna az oroszlán barlangjába. Felvérteztem magam,
elhatároztam, bármit mond vagy tesz, higgadt maradok. Benyitottam és a
legnagyobb megdöbbenésemre az egész előszoba olyan volt, mint egy csatatér. Nem
mertem beljebb lépni a szétszóródott üvegszilánkok és a cserepekből kihullott
földmaradványok miatt.
– Joyce! Joyce, itthon vagy? – rikkantottam el magam.
Egy hosszú pillanatig néma csend honolt a házban, majd megjelent Joyce
ziláltan, kócosan és pont úgy nézett rám, mint egy veszett fenevad a prédájára.
Minden idegszál megfeszült a testemben.
– Nézzenek oda! Még tudja, hol lakik – szűrte ki a
fogai között.
– Persze hogy tudom, hol lakom. Itt meg mi a fene
történt? – kérdeztem, mintha nem sejtettem volna, hogy ő csinálta dührohamában.
Felemelt egy barna színű borítékot, kihúzott belőle valamit, majd a lábam elé
hajította. Fényképek voltak benne. Képek rólam és Heatherről, félreérthetetlen
helyzetekben.
– Te kémkedsz utánam? – ámultam el. – Megmondtam, hogy
állj le!
– Minden megérzésem igaz volt – fújtatott.
Kerülgethettem, elodázhattam a döntést, de csak egyre kellemetlenebb lett a
helyzet. Itt volt a megfelelő idő, hogy férfiként viselkedjek, és a sarkamra
álljak.
– Joyce, figyelj rám – léptem egy lépést felé. – Te
meg én… ez sosem volt igazi. Ezt te is tudod. Meg kell ezt beszélnünk.
– Megbeszélni? Ezen nincs mit megbeszélni – bökött a
képekre. – Te rendszeresen keféled azt a nőt – fröcsögte dühösen.
– Te pedig olyan dolgokat állítasz rólam, amiket nem
csináltam. Sosem emelnék rád kezet, ezt te is tudod – sóhajtottam fel. Az évek
során tényleg megkedveltem őt. Olyan volt nekem, mintha a kezelhetetlen
kishúgom lett volna, akire vigyázni kell.
– Amit most mondok neked, jól jegyezd meg! – szűkült
össze fenyegetően a pupillája. – Te az enyém vagy, és az is maradsz! Ha nem
fogod önként lerázni ezt a lotyót, én vakarom le rólad – szűrte ki a fogai
közt.
– Joyce, ennek nem arról kellene szólnia, hogy
elveszítesz-e. Én sosem hagynálak magadra, kivéve, ha arra kényszerítesz. Én
szeretem Heathert, de téged is szeretlek, csak másképpen. Én a barátod vagyok
és segíteni akarok neked. Nem hagylak cserben, ígérem.
– Hogyan? Visszaküldesz a diliházba? – billentette
oldalra a fejét.
– Nem állt szándékomban, de nem tagadom, megfordult a
fejemben, miután bemocskoltál engem a szüleid előtt.
– Talán szó nélkül tűrnöm kellett volna, amit a hátam
mögött műveltek azzal a vörös kurvával? Az a nő maga a démon. Megbabonázott
téged. De majd én megszabadítalak tőle – fújtatott. Egy pillanatra felhúztam
magam, de aztán igyekeztem higgadtan válaszolni.
– Ez nem Heather hibája. Nézd, Joyce, tudom, nehéz ez
neked, de szeretném, ha egy kicsit belegondolnál az én helyzetembe is. Évek óta
csak rólad szól az életem. Olyan nagy bűn, hogy szerelmes lettem? – néztem rá
esdekelve. Reméltem, hogy belátja, átlépett egy bizonyos határt. Láttam, ahogy
mély levegőt vesz, majd lassan kiereszti. Az addig merev vállát is leengedte.
– Sajnálom – sütötte le a tekintetét, majd
bátortalanul újra rám emelte. Olyan volt, mint egy bűnbánó kisgyerek. Megesett
rajta a szívem.
– Semmi baj – engedtem ki én is. – Az anyám kórházban
van. Haza kell utaznom, de ha visszajöttem, mindent alaposan átbeszélünk, oké?
– néztem mélyen a szemébe. Bólogatott, majd kitárt karral megindult felém.
Átölelt, és szorosan hozzám préselődött. Én is köré zártam a karom és
megnyugvással töltött el, hogy talán mégis minden megoldódik. Már éppen
elengedtem volna, amikor lábujjhegyre állt. Azt hittem, egy puszit akar adni,
de váratlanul, mint aki megveszett, teljes erőből a fülembe harapott.
Felordítottam a fájdalomtól, próbáltam lefejteni magamról, de ő nekem esett, és
ütött, ahol ért. Az arcomat kezdte marni, karmolni, majd belemarkolt a hajamba
és azt tépte. Dührohamot kapott, torkaszakadtából üvöltött. Időbe telt, mire
kiszabadultam a karmai közül.
– Neked totál elment az eszed – taszítottam rajta egy
erőteljeset, aminek a következtében nekiesett az asztalnak. A földre kuporodott
és jajveszékelni kezdett.
– Istenem, Will, mit tettél, a kisbaba! – szorongatta
a hasát.
– Térj már észhez – álltam meg felette és kiabálni
kezdtem. – Nincs semmiféle kisbaba. Ő csak a te agyszüleményed! Jézusom –
nyúltam a fülemhez, majd belenéztem az előszobai tükörbe, ahol megpillantottam
a karmolásnyomokat éktelenkedni az arcomon. – Mindenkinek igaza volt – néztem
őt, ahogy a padlón görnyed. – Neked tényleg az intézetben a helyed. Ha
hazajöttem, beszélek dr. Robertsszal, és gondoskodom róla, hogy ne tehess kárt
senkiben – fordultam el tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése