"Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül.
Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha… végigélik."
Nem is tudom, hogy találtam rá, de talán még anno kérdezte az unokatesóm, hogy megvan-e ez a könyv. Akkor még nem is hallottam róla, aztán megláttam a könyvesboltban, és valamiért megfogott. Persze aztán néztem róla egy értékelő videót, ami szépen lespoilerezte nekem a lényeget az akaratom ellenére is, de végül is ezen a mozzanaton alapul az összes történés, szóval hamar kiderült volna amúgy is.
Bevallom, nem úgy haladtam vele, ahogy nagyon szerettem volna. A vastagsága nem rettentett el, ennek ellenére mégis a saját tempómhoz képest lassú voltam vele. Ami talán abban gyökerezik, hogy a sok jó értékelés ellenére engem nem ragadott annyira meg, mint azt vártam volna tőle.
Mindenki szereti a meséket, nem? Mindenki álmodozott arról, hogy egyszer mesebeli hercegnő lesz, akire rátalál a hercege, és együtt élnek az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, és még azon is túl boldogan a világ végezetéig, forever and ever. Kinek az álmában nem szerepelt még az a mondat, hogy "Aranyhaj, Aranyhaj, engedd le hajad!" egy herceg szájából? Vagy ha csak nem is ennyire mesebeli részlegre akarunk koncentrálni, de az igaz szerelmet mindenki meg akarja találni, minimum titokban, de mindenki, nincs olyan, aki nem. Ugyanígy van ezzel Sophie és Agatha is. Ellentétei egymásnak mind külsőre, mind belsőre. Az egyik maga a megtestesül báj, kellem, egyértelműen Jó, míg a másik inkább hasonlít egy boszorkányra, és egészen biztosan Rossz. Mondjuk ezt külsőre.
De mikor Sophie álma valóra válik, és elviszi a Gazgató, talán mégsem a mesebeli világába csöppen, amit eddig elképzelt. Ugyanis míg a külsőre hercegnő Sophie-t a Rosszak Iskolájába dobják, addig a boszorkányos feketébe öltöztetett Agatha a Jókhoz kerül. Biztos valami tévedés van itt. Mindketten kilógnak onnan, ahova kerültek, ez valami vicc lehet. Vagy nem...
A mesébe bugyolált tanulság, miszerint nem szabad a külső alapján ítélni, az végig ott van a regényben. Mert nem mindig az van a szemünk előtt, amit látunk. Gondoljunk csak két másik mesére, Hófehérkére és az almájára. Kívül gyönyörű, belülről mérgezett. Vagy Szépség és a szörnyetegből a Szörnyetegre, aki egy bundába bújtatott herceg.
A két lány is hasonló ehhez.
Hamar rájön az olvasó, hogy ez mégsem véletlen, valami igazság mégis van abban, hogy mindez így történt.
Az eleje teljes mértékben magával ragadott, jók voltak a cselekmények, minden pörgött, aztán az egész kezdett kicsit... kaotikussá és eléggé unalmassá válni. Nem kötött le annyira, nem értettem, hogy mi mindent tud még az író adni nekünk abban a 200-300 oldalban, ami még hátravolt. Egyszer szerették egymást, másszor utálták, ezek váltakoztak, és igazából itt az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy mikor is lesz már vége. Nem mondanám, hogy szenvedés volt, de a felénél elkezdett a semmiről szólni. Húzta az időt nagyjából az író, ráadásul ezek után elvártuk volna, hogy aztán irgalmatlan nagy csattanóval záródjon, és persze, nem gondoltam, hogy ezek fognak történni, de mégsem hatolt egyenesen a szívemig. Örültem, hogy a sok szenvedés után végre elérkeznek oda, ahova végig szerettek volna. Tedros szálából akár többet is ki lehetett volna hozni egy szimpla féltékenykedésnél, de nekem maga a srác sem volt a kedvencem.
Amúgy egy zseniális történet, ráadásul egyedi a mostanában megjelent sok retelling között, de azt érzem, hogy az utolsó 200 oldal merőben felesleges volt. Abban már nem volt semmi fordulat szinte.
Amit viszont még nagyon imádtam, azok a illusztrációk voltak az egyes fejezetek elején. Megadták a hangulatát a könyvnek. :)
Szereplők:
Sophie: Kettejük közül őt bírtam kevésbé. Egyszerűen olyan kétszínű volt. Adja Agathának a legjobb barátnőt, aztán meg jól hátba támadja minden lehetséges alkalommal. Minden az ilyen ember, csak barátnő nem. Nyafogós, hiú és önző. Elhiszi önmagáról, hogy milyen jó, aztán viszont a cselekedeteiben nagyon nem ez jelenik meg. Sőt, másokat is simán megtéveszt azzal, hogy nem a fürdetlen Rossz, és biztosan ezért neki a Jóknál van a helye. Azért ez is sokat elárul az egész Jók Iskolájának a felszínességéről.
Agatha: Agatha pedig alapjáraton egy szerény lány, aki azért hiszi magáról, hogy Rossz, mert Sophie azt mondta neki, hogy az. Azért mert nem olyan, mint ő. Mert nem színesek a ruhái, mert fekete mindene, mert jobban szereti a magányt, és mert nem érdeklik a sminkek. Tényleg ettől abszolút Rossz lesz az ember. Újfent megmutatkozik a felszínessége a Jóknak. De aztán mikor végre rájön, hogy ő is lehet szép attól még, mert nincs szőke, hosszú haja és ápolt bőre, ugyanolyan hercegnő lehet belőle is.
Tedros: Őt még annyira se bírtam, mint Sophie-t, pedig azért őt is elküldtem magamban melegebb égtájakra elégszer. Tedros a felszínesség megtestesítője. Arrogáns, nem abban az értelemben, amivel sok könyves pasit illetünk. Csúnyábban hisztizik, mint egy ötéves, mikor nem kapja meg azt a babát, amit kinézett magának a boltban. El sem hiszem, hogy lehet valaki belé esve, bár Sophie-val pont egymáshoz illenek. Pont ugyanolyan felszínesek mindketten. Ha tényleg ilyenek a mesebeli hercegek, hát akkor... Ez nagyon nem jó.
Borító:
Nagyon tetszik ez a grafikus technika, amivel csinálták. Illik a könyvhöz, bár lehet, hogy az a két madár nem kellett volna már oda, elég lenne anélkül is, de így ugyanúgy tetszetős. A betűtípus menő, ez az egész szalagos megoldás nagyon tetszik. Szerintem eléggé figyelemfelkeltő.
Összességében:
Az eleje rendkívül jól indult, a történet is egyedi, meserajongóknak mindenképp ajánlom. Bár szerintem az érdekessége amennyire kezdetben jó volt, annyira kezdett elfogyni a végére.
Egy egyedi történet a jó és rossz egyensúlyáról, vagy ezt egyáltalán szét lehet választani?
Oldalszám: 580
Kiadó: Twister Media
Kedvenc karakter: Agatha
Kedvenc idézetek:
A két lány is hasonló ehhez.
Hamar rájön az olvasó, hogy ez mégsem véletlen, valami igazság mégis van abban, hogy mindez így történt.
Az eleje teljes mértékben magával ragadott, jók voltak a cselekmények, minden pörgött, aztán az egész kezdett kicsit... kaotikussá és eléggé unalmassá válni. Nem kötött le annyira, nem értettem, hogy mi mindent tud még az író adni nekünk abban a 200-300 oldalban, ami még hátravolt. Egyszer szerették egymást, másszor utálták, ezek váltakoztak, és igazából itt az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy mikor is lesz már vége. Nem mondanám, hogy szenvedés volt, de a felénél elkezdett a semmiről szólni. Húzta az időt nagyjából az író, ráadásul ezek után elvártuk volna, hogy aztán irgalmatlan nagy csattanóval záródjon, és persze, nem gondoltam, hogy ezek fognak történni, de mégsem hatolt egyenesen a szívemig. Örültem, hogy a sok szenvedés után végre elérkeznek oda, ahova végig szerettek volna. Tedros szálából akár többet is ki lehetett volna hozni egy szimpla féltékenykedésnél, de nekem maga a srác sem volt a kedvencem.
Amúgy egy zseniális történet, ráadásul egyedi a mostanában megjelent sok retelling között, de azt érzem, hogy az utolsó 200 oldal merőben felesleges volt. Abban már nem volt semmi fordulat szinte.
Amit viszont még nagyon imádtam, azok a illusztrációk voltak az egyes fejezetek elején. Megadták a hangulatát a könyvnek. :)
Szereplők:
Sophie: Kettejük közül őt bírtam kevésbé. Egyszerűen olyan kétszínű volt. Adja Agathának a legjobb barátnőt, aztán meg jól hátba támadja minden lehetséges alkalommal. Minden az ilyen ember, csak barátnő nem. Nyafogós, hiú és önző. Elhiszi önmagáról, hogy milyen jó, aztán viszont a cselekedeteiben nagyon nem ez jelenik meg. Sőt, másokat is simán megtéveszt azzal, hogy nem a fürdetlen Rossz, és biztosan ezért neki a Jóknál van a helye. Azért ez is sokat elárul az egész Jók Iskolájának a felszínességéről.
Agatha: Agatha pedig alapjáraton egy szerény lány, aki azért hiszi magáról, hogy Rossz, mert Sophie azt mondta neki, hogy az. Azért mert nem olyan, mint ő. Mert nem színesek a ruhái, mert fekete mindene, mert jobban szereti a magányt, és mert nem érdeklik a sminkek. Tényleg ettől abszolút Rossz lesz az ember. Újfent megmutatkozik a felszínessége a Jóknak. De aztán mikor végre rájön, hogy ő is lehet szép attól még, mert nincs szőke, hosszú haja és ápolt bőre, ugyanolyan hercegnő lehet belőle is.
Tedros: Őt még annyira se bírtam, mint Sophie-t, pedig azért őt is elküldtem magamban melegebb égtájakra elégszer. Tedros a felszínesség megtestesítője. Arrogáns, nem abban az értelemben, amivel sok könyves pasit illetünk. Csúnyábban hisztizik, mint egy ötéves, mikor nem kapja meg azt a babát, amit kinézett magának a boltban. El sem hiszem, hogy lehet valaki belé esve, bár Sophie-val pont egymáshoz illenek. Pont ugyanolyan felszínesek mindketten. Ha tényleg ilyenek a mesebeli hercegek, hát akkor... Ez nagyon nem jó.
Borító:
Nagyon tetszik ez a grafikus technika, amivel csinálták. Illik a könyvhöz, bár lehet, hogy az a két madár nem kellett volna már oda, elég lenne anélkül is, de így ugyanúgy tetszetős. A betűtípus menő, ez az egész szalagos megoldás nagyon tetszik. Szerintem eléggé figyelemfelkeltő.
Összességében:
Az eleje rendkívül jól indult, a történet is egyedi, meserajongóknak mindenképp ajánlom. Bár szerintem az érdekessége amennyire kezdetben jó volt, annyira kezdett elfogyni a végére.
Egy egyedi történet a jó és rossz egyensúlyáról, vagy ezt egyáltalán szét lehet választani?
Oldalszám: 580
Kiadó: Twister Media
Kedvenc karakter: Agatha
Kedvenc idézetek:
"Tedros hozzászokott ahhoz, hogy a lányok nézik. De vajon mikor talál olyan lányt, aki nem csak a külsejét látja?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése