Casandra Clare - Bukott angyalok városa

HANGULAT                                MOLY                                        2011

"A ​​háborúnak vége, és Clary Fray izgatottan tért vissza New Yorkba, ahol egy lehetőségekkel teli, új világ vár rá. Szorgalmasan edz, hogy Árnyvadász válhasson belőle, és felhasználhassa különleges képességeit. Édesanyja feleségül megy élete szerelméhez. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak végre békében élnek egymással. És ami a legfontosabb, Clary és Jace szerelme végre igazán kiteljesedhet. Valaki azonban Árnyvadászokat kezd gyilkolni, és az éleződő feszültség újabb véres háborúval fenyeget. Clary legjobb barátja, Simon sem segíthet. Akármerre fordul, valaki maga mellé akarja állítani, hiszen szükségük van az életét megrontó átok rettenetes hatalmára. Arról nem is beszélve, hogy két gyönyörű, ámde veszélyes lánnyal jár egyszerre, akik közül egyik sem tud a másikról. Amikor Jace minden magyarázat nélkül távolodni kezd Clarytől, a lány egy rejtély kellős közepén találja magát, amelynek a megoldásával valóra válik a legrosszabb rémálma. Rettenetes események láncolatát indítja el, aminek akár az is lehet a vége, hogy mindent elveszít, ami fontos a számára. Még Jace-t is."

Kis fenntartásokkal kezdtem neki ennek a résznek. Szilveszterkor, mikor barátnőm nálunk aludt, sokat beszélgettünk a Végzet Ereklyéi sorozatról. Mivel ő végigolvasta, én pedig akkor még csak a 2. részen voltam túl, kíváncsi voltam az ő nézetére a további kötetekkel kapcsolatban. Sok kérdés kavargott bennem egészen az elkezdéséig. Olyan lesz, mint az eddigiek? Mert ugye az írónő tudtommal csak trilógiának szánta a történetet, az Üvegváros is nagyjából egy lezárt történet, de azért Cassandra hagyott néhány kiskaput, amivel akár tovább is tudja vinni a cselekményszálat. Barátnőm nem volt valami jó véleménnyel róla, ő az eredeti hármasra esküszik, én mégis kíváncsi voltam a folytatásra. Maga a filmsorozat is meghozta még jobban a kedvem az olvasásához, így amikor hirtelen megláttam a könyvtárban, nem tudtam otthagyni, de ki hibáztatna érte? 

Egy szó mint száz, kíváncsi voltam rettentően, hogy Cassie mit hozott ki a 4. részből, hogyan kapcsolta a már-már lezárt történethez ezt az újat. Az említett kiskapukkal, amiből egyre az olvasó már az Üvegváros végén gondol, hogy túl egyszerű lenne az élet, ha Sebastian komolyan fű alatt lenne, de mivel az előző kötet utolsó oldalain említik, hogy a teste nem került meg, erre az ember automatikusan gondol. Magától adódik a helyzet. 

Az eleje kicsit zötyögött, jó volt újra a világában lenni, az első fejezetek emlékeztető szerűen lettek megírva, mintha Az előző részek tartalmából... típusú sorozatrészletet szedték volna lapokba, de sokan, mint mondjuk én, ha sok idő kihagyás után kezdek neki egy következő résznek, annyit olvasok közben, hogy elfelejtem, mi is történet igazából az előző kötet utolsó oldalain. Ezért is szeretem, ha valahogy felvezetik a folytatásokat. Kicsit már kezdtem úgy érezni, hogy Clary és Jace kevesebb szerepet kaptak már ebben a kötetben, ahogy haladunk előrefele a történetben, annál kevésbé rajtuk van az összpontosítás. Vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg jól. Isabelle, Alec és Simon, de főleg inkább az utóbbit mondanám most olyan személynek, akire most a rivaldafényben volt. A különleges jele miatt most háttérbe szorította a mi Clarynket, de igazából annyira nem is bántam. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy Clary és Jace élete ebben a kötetben nem volt eléggé felhős, mert azért a szálakat a drága írónő igencsak felbolygatta. Míg az eleje kicsit nehézkesen indult be, új szereplőt is kaptunk Kyle személyében, ráadásul úgy tűnik, a béke nem olyan örökkévaló, mint azt a teremtmények képzelték. Még hogy az elején lévő szívfájdalmamat is megosszam veletek, Cassie szépen elküldte Magnust és Alecet vakációzni, így csak a könyv utolsó egy negyedében jelentek meg nagyjából, amit keveseltem, bár amikor voltak Malec momentumok, azokat imádtam. Újabb Malec fangörcs következik emberek, így akik nem shippelik őket, ugorjanak egy-két sort az értékelésben. Imádom ezt a párost. Hogy miért? Mert jobbá teszik egymást. Magnus nem az a zsugori, általános boszorkánymester, akinek az egyes melók utáni fizetség a lényeg, hanem fullosan ingyen megcsinálja Claryéknek a segítséget. És Alec nem marad örökké az a mogorva pokróc, aki rejtegeti az érzelmeit, csak a testvéreiben bízik meg és fél a változásoktól. Továbbá belőlem igencsak szélsőséges érzelmeket csalogattak elő a párbeszédeikkel. Volt hogy mosolyogtam, sírva nevettem, vagy csak szimplám patakzottak a könnyeim. Best couple ever. 

De hogy visszatérjek a könyvre, akármennyire is kicsit döcögősen indult az eleje, rengeteg fordulat volt benne. Teljesen mást éltem át, mint azt barátnőm mondandója után gondoltam. Ebből is látszik, az emberek mennyire mások, és ez egyáltalán nem baj. Az utolsó majdnem száz oldalban pedig már annyira izgultam, vártam a fejleményeket, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről nagyjából. 

Még mindig imádom... de az a vég, AZ MI?! Ez olyan kínszenvedés, már most akarom olvasni az Elveszett lelkek városát, mert így nem lehet vége egy könyvnek. 

Karakterek:

Simon: Mint már mondtam, viszonylag ő tekinthető most ebben a kötetben valamiféle főszereplőnek, így vele kezdeném a sort. Eddig nem nagyon bírtam szegény fickót, és szerintem meg is adta nekem az okot erre, bár már a végére eléggé elérte a közömbös fokozatot, de most egyre jobban azt érzem, hogy elkezdtem bírni. Nem az a szerencsétlen balfácán, aki még az első kötetben volt, hanem már tudta használni és az előnyére fordítani, ami vele történt. Szóval már halad azon az úton, hogy megkedveljem. 

Clary: Lényegében igaza volt, hogy az egész az ő hibája, mégis valamilyen szinten együtt tudok vele érezni, mert ha ilyen választás elé állítanának, valószínűleg én is ezt a döntést hoztam volna meg. Nem törődve a következményekkel, mondjuk úgy nem is nehéz, ha nem is tudunk róla, hogy lesz. Igazából talán ebben a kötetben kedveltem eddig legjobban az eddigieket elnézve. Talán mert végre nem ő volt az, akire mindenki szentként tekintett, hanem más, nekem szimpatikusabb szereplők is érvényesültek a könyvben.

Jace: Claryvel együtt ebben a kötetben ő is valamiképpen háttérbe szorult, bár ez teljesen nem igaz, mert a csattanó rajta van, vagyis rajta keresztül következik be. Fogalmazzunk inkább így. Én továbbra is bírom, mint srácot, olyan kedves, és valószínűleg ha létezne ezekért a mondatokért jól leszúrna, mert nem bírná el az egója, de aranyos is. Olyan ember, aki mindent elkövetne a szeretteiért, és ez naggyá emeli a szememben. Persze amit mutat a külvilágnak, hogy ő nem fél semmitől... Imádom ezt az összetett karakterét. 

Borító:

Az újról ugyanaz a véleményem. Imádom, de nagyon. Az egészet úgy, ahogy van. Tuti nem fogok tudni ellenállni a dolognak, és megszerzem őket, mert egyszerűen olyan csodálatosak, hogy már csak azért is kell, hogy nézhessem. 

A régi... Talán az eddigiek közül ez tetszik legkevésbé. Mondjuk vetekszik az elsőjével, az se volt valami nagy dolog, ha jobban belegondolok, a második sem. Igazából az Üvegvárosé volt a legjobb. De visszatérve ehhez, azért nem sikerült olyan jól, mert látszik a Claryt ábrázoló csajszi feje, ami ráadásul egyáltalán nem éppen emberi, hogy így fogalmazzak, sőt, szinte már zombira hasonlító. És mit keres mellette Alec? Nem értem a dolgot, ez hogy jött össze? Bár már nem utálják teljesen egymást, azért puszipajtások se lettek. Ráadásul ami a srácból látszik, az is erősen hasonlít a lány jellemzésére, hogy kissé zombisztikus. 

Összességében:

Én kellemeset csalódtam az egészben. Amennyire barátnőm rám ijesztett, annyira tetszett nekem. A kezdeti kicsit lassú kezdés után az egész történet, mint egy gépezet bemelegedett, és csak pörögtek az események. És hogy mondják? A csúcson kell abbahagyni? Pont a legjobb résznél? Mert ez a vég... Gyilkos.

Oldalszám: 390
Kiadó: Könyvmolyképző

Kedvenc karakter: Magnus Bane, Alec Lightwood

Kedvenc idézetek: 

"– Mindig is a csinos fiúk voltak a gyengéid – állapította meg a nő. – De mit adhat neked egy halandó gyermek? Tíz év, húsz, és máris kezd elenyészni. Negyven év, ötven, és már viszi is a halál. Tőlem az örökkévalóságot kaphatod. 

 Magnus megérintette az arcát. Hidegebb volt, mint a padló. – Tőled a múltat kaphatnám – mondta kissé szomorúan. – Alec viszont a jövőm." 

*

 "– Jézusom – szólt Kyle. – Árnyvadász vagy? – Simonra pillantott. – Az a helyes vörös csaj, aki ott volt veled a garázsban… ő is Árnyvadász, igaz? Simon meglepetten bólintott. 

 – Tudod, egyesek szerint az Árnyvadászok csak a legendákban léteznek. Mint a múmiák meg a dzsinnek. – Kyle Jace-re vigyorgott. – Kívánságokat is teljesítesz? Úgy tűnt, Kyle nem lopta magát Jace szívébe azzal, hogy helyesnek nevezte Claryt. Jace tekintete ijesztően elkomorodott. – Attól függ – mondta.– Azt kívánod, hogy képen töröljelek?" 

*

 "– Alex… Alec. Ha azt a benyomást keltettem benned, hogy elfogadtam a halálod gondolatát, akkor bocsánatot kell kérem. Megpróbáltam, legalábbis azt hittem… Elképzeltem, hogy ötven, hatvan évig mellettem leszel. Azt hittem, akkor majd készen állok rá, hogy elengedjelek. De hát rólad van szó, és most már tudom, hogy semmivel sem lesz akkor könnyebb szembenéznem az elvesztéseddel, mint most. – Gyengéden a két keze közé fogta a fiú arcát. – Sem most, sem akkor nem leszek képes szembenézni vele. 

 – És most mihez kezdünk? – kérdezte suttogva Alec. Magnus megvonta a vállát, és hirtelen elmosolyodott; zilált fekete hajával és csillogó zöld szemével olyan volt, mint valami virgonc tinédzser. – Azt tesszük, amit mindenki más – felelte. – Ahogy mondtad. Reménykedünk.

Azért megadom neki a full pontot, mert... Imádtam, nincs mese.