Néhány hete megjelent a Winie Langton kisregény sorozat utolsó, vagyis hetedik része. Ennek alkalmából felfrissítettem az emlékeimet, és újra belecsöppentem a steam punkkal fűszerezett fantasyuniverzumba, melyet Vivien Holloway épített fel. Ismételten teljesen magával ragadott, a világa egyből beszippantott, és ebből egészen a Mint az óramű utolsó oldaláig nem tudtam kiszakadni. Imádtam minden egyes szavát!
Winie Langton egy neves tolvajcsalád rendkívül makacs tagja, a Mesterkulcs pedig egy olyan tárgy, amit eddig csupán mindenki csak mítoszokból ismert, amiket a nagyszülők meséltek az unokáiknak elalvás előtt. De ez nem kitaláció - a Mesterkulcs valóban létezik, Winie-nek pedig feltett szándéka, hogy megszerezze. Ehhez nincs más dolga, mint bájos, fodros ruhát felvenni, és elvegyülni egy estélyen, melyen a Mesterkulcs tulajdonosa, az ifjabb William Conrey is tiszteletét teszi. Nővérével, Audrey-val közösen mennek a bevetésre, ám ott a lány hatalmas meglepetésére Will alkut ajánl neki. Winie segít visszalopni anyja egykori hagyatékát, amit apja elárverezett, ő pedig odaadja neki cserébe a vágyott Mesterkulcsot. A kalandok sorozata pedig ekkor veszi kezdetét...
Winie és Will közös bevetésekre indulnak, ám nem mindig megy minden zökkenőmentesen. Egyes helyzetekből muszáj a legagyafúrtabb módon kikeveredniük, néha pedig olyan szívességekhez kell folyamodniuk, amit csupán az utolsó utáni opciónak gondoltak. És végig ott leselkedik a veszély: Mi történik, ha csak egyetlen egyszer lebuknak, és elkapják őket? A tolvajlásért akasztás jár, a bíró pedig már réges-régen vágyik a Langtonok fejére. Ám a sorozat bemutatja, hogy minden esetben a legfontosabb dolog a család összetartóereje. A Langton család ugyan a helyi alvilág ura, a legnemesebb erény számukra az egymáshoz való hűség. Sosem hagynak hátra senkit, egy családtag nem lehet járulékos veszteség. Épp emiatt nehezen engednek közel magukhoz bárkit is. Will azonban beédesgette magát a Langton-lányok szívébe, hamar fontos lett Audrey-nak és - bármennyire is nehéz volt bevallania - Winie-nek is.
Vivien Holloway rendkívül szerethetőnek alkotta meg a Langtonokat, a sorozat egyik nagy erőssége pedig ebben áll. Nagyon hamar megkedveltem a család mindegyik tagját. A védelmező apát, Woolf Langtont, a vérbeli dámát, az igazi anyatigrist, Elvirát, ugyanígy nagymamát, aki amellett, hogy ért a fiatalok nyelvén igazán bölcs és minden szavából az élettapasztalat beszél. De ne hagyjuk ki a sorból a piromániás Lazarust vagy éppen Arnie-t, és persze Audrey-t sem, aki a maga bájával szöges ellentéte húgának, Winie-nek, akit szerintem minden olvasó a szívébe zárt, hiszen egy olyan erős és badass női főhős, akivel nem unalmas sem a Langton család, sem az olvasó élete.
Winie életében két fiú játszik fontos szerepet: Will és Harry. Ám a hármójuk viszonya nem valami elcsépelt szerelmi háromszög, sőt nem is nevezném romantikus kapcsolatnak egyiket sem. Ugyan képzeletünkben szikrázik a levegő, amikor Will és Winie a Mesterkulcsban alkut kötnek, de szerintem sokkal inkább szövetségesi az ő viszonyuk, a lány pedig olyan utakat is vállal érte, amit csak a rokonaiért tenne meg. Az ifjabb Conrey karaktere is rendkívül kedves lett számomra, a hányattatott sorsú úrifiú, aki megismerkedik az alvilággal és a tolvajlással, és ő is akár a tűzbe is tenné a kezét Winie-ért, ha azt kívánná a sors. Ám bármennyire is imádtam, a kedvenc számomra már a megjelenésétől fogva Harry Roghan volt. Vérbeli szélhámos, aki ha bajt szimatol, rögtön ott terem. Sokáig a bosszú vezérli, az apja gyilkosa után kutat, de egy ponton fel kell tennie a kérdést, hogy mi mindent adna fel ezért. Imádtam a fiút, minden pimasz megszólalását valamint a Winie és közte lévő tagadhatatlan köteléket is. Ahogyan ez el is hangzik kettejük között a Mint az óraműben:
"– Ugyan – legyintett azzal a kezével, amivel nem a vállamat fogta át. – Problémamegoldásban te vagy a legjobb.
– Akkor te pedig a problémák generálásának vagy a mestere? – szemtelenkedtem, de nem vette magára.
– Látod, milyen jól kiegészítjük egymást?
Ahogy átfogtam a derekát, és ösztönösen egy ritmusban léptünk, arra gondoltam, valószínűleg igaza van."
A sorozat pedig mindamellett, hogy olyan karakterek mozgatják cselekményének fonalát, akik egytől egyig érzelmeket váltanak ki belőlünk, egyikük sem marad semleges számunkra - ha kell, megszeretjük őket, ahogyan a Langtonokat, Willt és Harryt, vagy a másik véglet, hogy a torkának ugranánk, ahogyan nem egyszer éreztem Tony McAllisterrel kapcsolatban -, olyan kalandokat kínál, amelyeket vétek lenne nem átélni. Vivien Holloway különleges és vérpezsdítő izgalmak sokaságát csempészte a kisregényekbe, mindegyik kötet egy-egy kalandot mutat be, és egyik alatt sem unatkozhatunk. Langtonékkal mindig történik valami, Winie képes mindig valami kulimázba keverni magát - agyafúrt, de igazán makacs és vakmerő lány. Távolságtartó, ugyanakkor nem kiismerhetetlen, minden kötettel megmutat valamit önmagából.
A Winie Langton sorozat igazán kedves a szívemnek. Áldás, hogy bármikor leemelhetem a polcomról bármelyik kötetét, ha egy rövid, de annál izgalmasabb kikapcsolódásra vágyok. A Mint az óramű pedig méltó befejezése lett egy kalandos szériának, melyben a múlt árnyai csapnak le Winie-ékre. Ugyan a végtelenségig tudnám olvasni a sorozatot, a lezárás elkerülhetetlen volt. Ám valószínűleg nem utoljára vettem a kezembe, így majd újraélhetem mindazt, amiben az elmúlt hét kötetben részem volt. És van egy olyan érzésem, hogy újból el fog varázsolni.
Vivien Holloway különleges írónő. Egyelőre csak a Winie-regényeket olvastam tőle, de kétségkívül a könnyedség csak árad a stílusából. Nincs a történetben és annak nyelvezetében semmi mesterséges vagy túlírtság, hanem abszolút természetes az egész, és minden korábban említett pozitívum mellett talán ez adja azt a lendületet a könyveknek, ami miatt teljesen addiktívvá válnak az olvasó számára. Emiatt nem tud és nem is akar kiszakadni a Winie Langton sorozat világából.
INTERJÚ AZ ÍRÓNŐVEL
1.) Hogyan lettél író? Vagy az "íróság" talált rád? És mi ösztönzött arra, hogy publikáld az írásaidat? Mesélj erről, kérlek!
Tizenegy-tizenkétévesen kis történeteket írtam a
kutyámról. Aztán kicsit később fanfictionöket. és még ennél is később,
tizennégy-ötéves korom körül kezdtem saját történeteket írni, amiknek a
hangvételét és stílusát még eléggé meghatározták a kedvenc íróim könyvei. Az
embernek időbe telik, míg megtalálja a saját hangját, ami jól
megkülönböztethető a többi íróétól. Én erre a hangra szerintem olyan
tizenhétévesen kezdtem rátalálni, de még innen is el kellett telnie pár évnek,
hogy teljes biztonsággal állíthassam: igen, ez én vagyok, az írásai
megkülönböztethetőek másokétól.
Egy idő után, ha az embernek van egy hobbija (mert
kezdetben még ez is az volt), amit lelkesen és örömmel csinál, szeretné
megpróbálni, milyen lehet a következő szint. Ilyen volt a megjelenés is. Nyilván,
aki otthon, a négy fal közt írogat, és sok időt meg munkát fektet bele,
szeretné, ha másokhoz is eljutna. Ez velem sem volt másképp.
2.) Mi ihlette a Winie Langton sorozatot és világát? Eredetileg is hét részesre tervezted?
Winie első része egy steampunk antológiába készült, mikor még azt sem tudtam, mi is ez egyáltalán. De komolyan, rá kellett gugliznom. Aztán persze leesett, hogy én olvastam is már steampunk könyvet, csak nem tudtam, hogy az az.
Tehát gyakorlatilag semmi tervszerű nem volt benne. Nekem semmivel sem volt másabb, mint egy szimpla fantasy, amiket addig is írtam. Gyakorlatilag a fantasy alá a steampunk is simán besorolható, hiszen ennek is vannak fikciós alműfajai.
Azért is lett végül kisregény, mert novellának készült, de a kiadó akkor látott potenciált egy sorozatban. Én önmagamtól nem akartam volna kihozni ilyes kis pici történetet. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól fog elsülni.
A világ csak úgy jött magától, nem is tudom… Nem emlékszem már pontosan, hogyan és mint történt. Ezek a dolgok általában csak úgy felbukkannak a fejemben, ami kicsit betegen hangzik, pedig ez az igazság.
Mikor már biztos volt, hogy sorozat lesz, eredetileg hat részt terveztem, de a történet minden kötettel újra formálta önmagát. A hét volt a bűvös szám, így jött ki.
3.) Van olyan szereplő, aki kimondottan kedves lett a számodra a sorozat írása közben? Bár azt meg kell hagyni, Winie-t egy olyan karakterré formáltad, akit szerintem igazán könnyű megkedvelni, egyedi és a maga módján abszolút inspiráló személyiség.
Köszönöm 😊
Winie-t egyértelműen szeretem – ha nem így lenne, nem
ilyennek írtam volna meg. A főszereplőkkel legalább minimálisan kell
azonosulnom ahhoz, hogy jól tudjunk együttműködni.
Igazából a Langton család minden tagja kedves a
szívemnek: Woolf, Lazarus, Audrey… Nagymama! Imádom nagymamát, fergetegesen
laza és csípős a humora.
A két fiút, Willt és Harryt egészen más dolgokért
kedvelem. Willben azt a fejlődési ívet szeretem, amit Winie és a Langtonok
segítségével bejár. Szerintem ő alakul a legtöbbet az első kötettől a
hetedikig. A húzódozó úrifiúból egy igazi, belevaló tolvaj lesz, akit a
Langtonok is szívesen fogadnak a családjukba.
Harry kicsit talán Will ellenpólusa. Hebrencs,
megbízhatatlan, de közben végtelenül jólelkű és talpraesett. Az a típus, akit,
ha kivágsz az ajtón, visszamászik az ablakon. Ő is alakul és változik a
történet folyamán, és rájön, hogy nem érdemes mindent félvállról venni.
4.) Hogyan adtál címet az egyes köteteknek? Nehéz volt ez a része a folyamatnak?
Fúúú, nem vagyok jó címadó. De komolyan. Nem szeretek
túl sokat lamentálni a címeken, és általában, ha elsőre nem megy, várok, amíg
magától be nem ugrik valami. Ez sokszor csak a könyv utolsó harmadánál történik
meg.
Mondjuk Winie-ékkel annyira nem volt nehéz, mert a
legtöbb kötet az aktuális tárgy nevét viseli cím gyanánt.
Nehéz, és igen.
Ha valami ennyi ideig az élted, a mindennapjaid része,
azt mindig nehéz elengedni. Hat éve Winie mindig ott volt. Még ha éppen nem is
őket írtam, vagy belekerültem egy nagyobb hullámvölgybe, akkor is. Ott
motoszkáltak az agyam egy hátsó szegletében, mindegyikük személyiségét úgy
ismerem, mint a tenyeremet.
Ennek ellenére azt gondolom, hogy tudni kell, hol van
a vége. Nem szerettem volna kiégni a Langton kötetek írása közben. Addig
akartam csinálni, amíg örömet okoz, amíg úgy érzem, hogy van mit elmesélnem
velük kapcsolatban. Ez hét kötetig tartott.
Elengedtem őket, igen. Ez persze nem jelenti azt. hogy
nem fogok olykor-olykor visszatérni hozzájuk, de új kötet már semmiképp sem fog
megjelenni.
6.) Min dolgozol jelenleg?
Egy nagyon izgi dolgon. Legalábbis nekem nagyon izgi.
Teljes világfelépítés, minden a nulláról, ahogy a
hagyományosabb fantasy-knál szokás. Mert ez igazi, tőzsgyökeres fantasy lesz.
Nem az urban fajta, hanem a klasszikus. Ilyet még sosem írtam, bár olvasni
nagyon szeretem a műfajt.
Évek óta kacérkodtam a gondolattal, hogy szeretnék
majd egyszer ilyesmit írni, és úgy tűnik, most jött el az ideje. Nem tudom,
milyen lesz, de remélem, beváltja a hozzá fűzött reményeimet (semmi extra, csak
örülnék, ha elég jó lenne ahhoz, hogy megjelenhessen).
A történetről még nem árulnék el részleteket, de a maga idejében minden ki fog derülni.
7.) Miben lett más az életed a könyvkiadás után?
Nem sok mindenben. Ugyanúgy dolgozom nyolc órában,
mint mindenki más, a különbség annyi, hogy van mellette még egy félállásom.
(Főleg most, hogy nagyon belelendültem az új történetbe, minden este otthon
lefekvésig írok, általában).
Nem vagyok híres, nem ismernek fel az utcán, és nem
kérnek autogramot (jó, hazudok, pályafutásom során kb kétszer történt velem
ilyesmi – hét év alatt). Írónak lenni nem kifejezetten az a rocksztár szakma,
de azért megvannak a szépségei.
8.) Mi számodra a legjobb abban, hogy író lettél?
Ti. De komolyan, akármilyen nyálas. Ti, akik
olvassátok és szeretitek, amit csinálok. Nem lenne túl sok értelme, ha nem
lennétek. Persze írnék akkor is, de akkor maradna a fióknak.
Meg a barátaim. Azok a szuper emberek, akiket az írás
és a könyveim révén ismertem meg. Az íróbarátok, akik tényleg barátok, akikkel
nem rivalizálunk egymással és őszintén tudunk örülni a másik sikereinek. IGEN,
van ilyen is – nekem kapásból legalább három.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése