"Kár, hogy a szerelemhez nem jár időzítő szerkezet, mint a bombákhoz. Legalábbis Lennie szerint. A tizenhét éves lány nemrég vesztette el imádott nővérét, és semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egyszerre két fiú is feldúlja addigi békés, eseménytelen (mondjuk ki: unalmas) életét. Mégis ez történik. Lennie-t a közös veszteség egyre közelebb sodorja Bailey vőlegényéhez, de közben felbukkan Joe, ez a fantasztikus, szenvedélyes srác, akinek a gitárjátéka virtuóz, az életöröme ragadós, és akinek minden egyes csókjától mintha felrobbanna a világ…
Az egyik fiú emlékezni segít, a másik felejteni. De szabad-e egyáltalán boldognak, szerelmesnek lennie, amikor épp gyászol?"
Lassan szinte az összes LOL könyvet olvastam, és örültem annak, hogy a kezdeti rossz tapasztalatok után már teljesen más a véleményem róluk, szóval reménykedtem benne, hogy ez sem szegi majd kedvemet. Bár bevallom, nem hallottam annyira jókat róla, de úgy vagyok vele, inkább támaszkodok saját tapasztalatokra, hátha nekem mégis más véleményem lesz.
Bár a gyász áll a középpontjában, nem egy sírós könyv, amit egy komolyabb hangvételű, de ilyen könyvben talán elvárna az ember. De mint már megtapasztalhattam, nem leszólásból, de ezek inkább azokat az egyszer olvasandó, tiniregények, amiknek azért sok mondani valója még sincs.
Igazán nem szeretem azokat a fajta történeteket, mikor a lány két fiúba is szerelmes, és képtelen dönteni, mert szerintem egyszerűen ilyen nincs. Valamelyik érzelme akkor is erősebb, mint a másik, ha meg nem, akkor hagyja békén mindkettőt, mert az lesz a legjobb mindenkinek, és találjon egy harmadikat.
Ráadásul Lennie története elég brutálul kezdődött, legalábbis az én szememben, ugyanis az egy hónapja meghalt nővérének pasijával kezd el kamatyolni, miközben a suliba érkezett új srácot stíröli. Oké, hogy mindenki máshogy dolgozza fel a gyászt, de azért ez erős még én is így gondolom. Persze mindenki mondja, hogy Toby iránt ne nagyon érezzen dolgokat, mert mégis csak a volt nővérének a pasija... És az a logikátlan az egészben, hogy ezt Lennie is tudja. De mindig beleesik ugyanabba a hibába, ami persze a srác érdeme is, de értjük a lényeget. Viszont a lány az iskolában se rest, egyre többet beszél Joe-val, az új sráccal, akiről annyit tudunk, hogy irtó jól néz ki. Túl sok infó, túl sok infó.
Folynak tovább az események, a lány őrlődik, próbálja feldolgozni még a 16 éve lelépett anyjának az emlékét is, és akkor még a nővére halálával is meg próbál birkózni. Eközben kis verseket ír, amiket sose tart meg. Az ember mindenhol Lennie verseibe botolhat. És ami talán egy kicsit kinézetileg egyedivé teszi a könyvet, ezek szépen benne vannak más háttér és betűtípussal egyes fejezetek végén. Bár bevallom nektek, hogy az elején még olvasgattam őket, aztán 30 oldal után ezt meguntam, és hagytam őket.
Maga a könyv két részre van tagolódva, és igazából nem jöttem rá, hogy miért is. A történet folytatódik tovább, semmi sem változik, egyszerűen elé tették, hogy második rész, mivel nagy csattanóval zárul az "első rész", ugyanis mint ezt gondolhatjuk, valamikor le kell buknia a csajszinak. De túlságosan is előre szaladtam.
Előtte ugyanis amilyen klisét lehet, azt ide beletettek.
Elhagyott gyerek, anyja nem bírta az anyaságot. Nem csak, hogy meghalt szegény Bailey, Tobyval ráadásul eljegyezték magukat, de ha ez még nem elég fordulat, a lány még gyereket is várt. Nem, ez már kicsit túlzsúfolt, hogy szegényre ráfognak minden ilyet.
Közben Len megpróbál minden baján túllépni többé, de inkább kevésbé, aztán végre felnyitják a szemét, hogy nem ő az egyetlen, aki elvesztette Bailst, hanem azért a nagyija, Dagi bácsi, Sarah (miért mindig így hívják a legjobb barátnőt?!) és Toby.
Szóval lehet, hogy én voltam ehhez a regényecskéhez túl kőszívű, de nem hatott a lelkemig.
Karakterek:
Lennie: Tényleg önző volt, ahogy ezt a nagyija is kimondta a szemébe. Egyszerűen mindenre kivetette a problémáját, azt hitte, ő a világ közepe, mindenkinek vele kell foglalkoznia, mert szegényt akkora trauma érte, és ezért megteheti, hogy két vasat is tart a tűzben. Értem én, hogy mindig másodhegedűs (ez esetben másodklarinétos) volt a nővére mellett, és ki akar törni, ha öntudatlan is, de... Nem, akkor sem volt szimpatikus egy betű erejéig sem.
Joe: Őt meg nem lehetett megismerni. Annyit tudtam meg róla 350 oldalon keresztül, hogy milyen cuki francia srác, aki rettentően jól néz ki (mert mikor ne tenné egy könyves pasi), és elveszett régen számára egy fontos embert, ezért nehezen tud megbocsájtani.
Borító:
Egyrészt tök jól passzol a címhez, másrészt nagyon furcsa, hogy egy rendes emberi lény fekszik a felhőn. Bár elég jól bemutatja a könyvnek egy olyan részletét, mikor Lennie csinálja ugyanezt, csak az ágyán. Szerelmesen bámul a világba, de akkor is irreális. De az a poén, hogy nem is az emberrel van a bajom, hogy ott van, hanem hogy kevés a felhő a háttérben. Oké, hogy egyen fekszik, de a többi? Where are they? Azok a kis szinte felhőkből kirakott hangszerek, mint klarinét, trombita, gitár meg violin kulcs, nagyon jól odapasszol, szóval összességében nem rossz, csak a fenébe is, az a LOL-os jelző színileg rettentően elüt a pirostól, és nem mutatnak együtt jól még akkor sem, ha csak a fenti címnek olyan a színe. Nem lett volna praktikusabb, ha minden borítóhoz ugyanazt a sémát más színűvé teszik? Akkor is megvan maga a logó. De maga a borító nem rossz, a történethez legalábbis nagyon passzol, és ez a lényeg, nem?
Összességében:
Nekem nem tetszett. Kezdetben attól az elég bizarr dologtól, hogy a főszereplőnk a meghalt nővérének a pasijával kavargat, aztán meg maga Lennie sem lett épp a szívem csücske, így a sorok inkább kínszenvedésnek hatottak, minthogy kikapcsolódásnak. És meg kell mondanom, elég sok klisé lett belehelyezve, és a fordulatok nagy részét szegény halottra kenték, 350 oldalon keresztül egy alaptörténet ment végig, ami mellesleg nem volt valami egyedi...
Oldalszám: 350
Kiadó: Móra
Kedvenc karakter: -
Kedvenc idézet: -
Oldalszám: 350
Kiadó: Móra
Kedvenc karakter: -
Kedvenc idézet: -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése