Colleen Hoover és Tarryn Fisher - Soha, de soha

HANGULAT                                MOLY                                        2016

"Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts! 

 Jó barátok voltak, amióta csak megtanultak járni. Ma délelőtt óta vadidegenek. A fiú bármit megtesz,  hogy emlékezzen. A lány bármit megtesz, hogy felejtsen. 

 Ne habozz! Imádni fogod."

Elég titokzatos, nem gondoljátok?
Elég volt feltüntetni Colleen Hoover nevét, és én már akkor beleszerettem a dologba. A fülszöveg se mondd el róla sokat, sőt, szinte semmit. 

És bevallom, a rövidke könyv végére én se lettem sokkal okosabb ezt illetően. Az egész a titokzatosság burkában veszett el, már-már talán túlságosan is. És ezért volt az az érzésem, hogy kínszenvedés, hogy nem egy nagy, de egyrészes könyvet csináltak belőle, hanem sok vékonyat. Persze marketingfogás. Nem is hibáztatom érte az írókat, de így elég furcsa volt ez az első kis szeletkéje a történetnek, és semmitmondó. Elég durva ezt a számból hallani, pedig sajnos igaz. Vagy csak én nem szeretem ennyire a titkokat? Az egész aprócska könyv maga egy nagy titok, amit az olvasó szeretne megfejteni, de a megalkotói nem nagyon adtak rá lehetőséget. A szálakat egyre görgetik, görgetik, de mikor már derülne ki valami, akkor puff, és elvágják a zsinórt, hogy ne találjuk meg a választ az ezernyi kérdésünkre, ami nekem az idegeimre ment, és megy még most is. 

Féltem is tőle rendesen, hogy a mérete ellenére mit fognak tudni kihozni belőle, és igen, kicsit csalódtam a fentebb leírt titkok és semmi nem történés miatt. Pedig a szívem rendesen dobogott a két fiatalért, akik elvesztették az emlékeiket, és senkiket sem ismernek fel, még magukat se. A múltjuk a feledés homályába veszett teljes egészében. Ami zseniális ötlet, de minden előzmény nélkül olyan, mintha a pörköltnek az alapját nem csináltuk volna meg. Hirtelen bedobnak a mély vízbe, ráadásul a választ se kapjuk meg, amiért egyáltalán próbálunk a felszínen maradni. 

De ezen kívül amúgy imádtam. Az írónő, Colleen Hoover stílusa megint elvarázsolt, és bár Tarryn Fishertől nem olvastam még, de zseniális volt az egész, összhangban, és emiatt imádtam olvasni. Volt benne izgalom rendesen, leginkább azért izgultam, hogy derüljön már ki valami az emlékeikkel kapcsolatban. És igen.... Nagyjából ez volt benne az izgalmas szál. 

Nekem akkor is túl rövid volt. Szerettem, de mégis olyan furcsa volt. Mintha egy történet kicsi betekintőjét kaptuk volna meg, hogy a rendes könyvet is megvegyük. Én legalábbis valami ilyesminek éreztem.

Karakterek:

Charlie: Na most bajban vagyok, mert ugye van a régi Charlie és az "új" Charlie, és így nem is tudom, melyikről beszéljek, és mit gondoljak róla. Igazából főszereplőnkkel nem volt semmi baj, a régi önmagát pedig úgy mutatta be, mint egy másik személyt, így nem tudtam elképzelni, hogy valami ilyesmit ő tényleg elkövethet. Olyan ellentétei egymásnak, mint föld és ég. 

Silas: És ez igaz a "két" Silasre is. Mintha két különböző személyiség lenne a kettő. 

Borító:

Ezt viszont imádom. Szép ez az egyszínűsége, ami eluralkodik rajta. Mintha egy "emlékek tengere" című képet festettek volna meg, ami teljesen passzol a történetünkhöz. A betűtípus mozgékonysága kicsit furcsa, de alapjában véve imádom. Szimbolikus, és nekem az ilyenek a gyengéim. 

Összességében:

Imádtam olvasni, de a történet miatt hiányérzetem volt. Nem volt összecsapott, de... kevés. Mintha csak egy kis ízelítőt kaphattunk volna a teljes történetből, és persze, jön a többi része, de ez egy olvasónak kínszenvedés. Leginkább az emlékek megkereséséről szólt ez a 180 oldal, hogy puhatolták, mégis mi volt ez "előző életükben". És mikor már közel jártunk ahhoz, hogy megtudjuk a valódi okát a titoknak, akkor puff... Folytatás következik... Na kösz! Mintha az egész könyvet egy jól rögtönzött marketingfogásnak szánták volna. 

Oldalszám: 180
Kiadó: Könyvmolyképző

Kedvenc karakter: -

Kedvenc idézetek: -