"Arlene 28 éves tévériporter, aki a munkájában és a házasságában egyaránt kiégett; mindennapjai egyetlen érdekes színfoltja ötéves lánya. A fiatal anyuka már jó ideje úgy érzi, csupán statisztaszerepet játszik saját életében, amikor egy nap úgy dönt, elhagyja a férjét, és a kis Laurennel együtt nagyanyja házába költözik, a városba, ahová legszebb gyermekévei kötik.
Hayden 33 éves művészi jégszobrász, jóképű és titokzatos. Városszerte pletykák célpontja, hiszen apjával és húgával él, látványos karrierje ellenére sincsenek közeli barátai, mosoly pedig kizárólag akkor villan fel borostás arcán, ha imádott jégszobraival foglalatoskodhat.
Kettejük találkozása sorsszerű. Arlene az első pillanattól ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy boldoggá tegye a férfit, akiből valósággal árad a szomorúság. Hayden nehezen, de megnyílik felé, a legfontosabb dolgot azonban jóhiszeműen elhallgatja előle, és ezzel nemcsak a nőt, de a kislányát is veszélybe sodorja…
Szurovecz Kitti új, önéletrajzi ihletésű lélektani szerelmi története arra keresi a választ, lehet-e együtt boldog, illetve képes-e egymást meggyógyítani két lélekben mélyen sérült felnőtt. Azoknak a nőknek és férfiaknak szól, akik nem tudják, hogyan kell „jól szeretni.”"
Olvastam már korábban Kitti más műveit, pontosabban a Gyémántfiú trilógia részeit, és be kell valljam, imádtam. Rég volt már, de tisztán emlékszem az akkori érzéseimre, és bár anno nem sajátjaim voltak, most már a polcomon díszelegnek, hamarosan neki is fogok látni újra. Ezek után mindenképp.
De mind a Gyémántfiú, mind a Fényemberek sorozata szó szerint más. Fiataloknak, New Adultoknak szól, míg ez tényleg rendes mondandót hordoz, és a célcsoport is részben más. Engem mégis furdalt a kíváncsiság, milyen lehet.
Köszönöm az Athenaeum kiadónak a lehetőséget a recenziózásra!
Nemrég, bár én még a megházasodás gondolatához se jutottam el, nemhogy a korához, agyaltam azon, hogy meddig is tart egy szerelem. Itt nem arra a tinédzserkori fellángolásra gondolok, ami persze néha annál sokkal több, de egy tényleges, igazi szerelem. És tulajdonképpen ez a könyv a válasz mindenre.
Persze nem hittem, hogy örökké megmarad a rózsaszín köd az ember szeme előtt, mint egy ellenző, ami elfedi a valóságot, az szépen feloszlik. De ekkor mi a teendő? Keresztény családban felnőve azért mélyen sejtettem, hogy nem az lesz mindennek a megoldása, amit Arlene gondolt. Ha elmúlt a szerelem, akkor elég annyi, hogy fogjuk a sátorfánkat, és keresünk egy új embert, akivel tulajdonképpen ugyanezt eljátsszuk, és amikor ott is kihűl a kapcsolat, akkor még egyszer odébbállunk, mint egy ördögi körforgásban. Így visszagondolva az életére, szerintem Arlene sem döntött volna így, de részben meg is értem. Bár még csak 16 vagyok, vágyok ugyanúgy a szerelemre, és ezt egy 28 éves nő miért ne tehetné ugyanígy. Persze a kettő egyáltalán nem ugyanaz, mert míg nekem csak a ruháim és a tonnányi könyvem van, addig Arlene-nek egy elbűvölő kislánya. Ráadásul egyetértek abban, hogy a férje is szinte tökéletes. A szerelemért tényleg otthagyná az egész életét? Így belegondolva ez a cselekmény irreálisnak tűnik, de elég sok ilyen eset van. De az emberek többsége nem erről beszél, hanem az előtte lévő egymásra találásról, igen, de mi van a happy end után? Arról nem írnak történeteket. Minden könyv úgy ér véget, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. De amíg meghalnak ezer meg ezer akadály tárul eléjük, köztük a szerelem elmúlása is.
Ezért is egyedi Kitti alkotása. Olyan témát feszeget, amiről az emberek nem szívesen beszélnek, próbálják eltusolni, bár elég fontos kérdés.
Nem is mondok azzal a kijelentésemmel újat, hogy teljességgel imádtam. Faltam a sorokat, és nem akartam egyszerűen elengedni. Amikor azt hinné az olvasó, hogy minden rendben, már amennyire a dolgok rendben lehetnek, újabb szál jön, ami teljesen mindent megkavar.
A rossz gyerekkor. Részben fő alapköve a történetnek. Két megtört lélek egymásra találásának romantikus elmesélése. Klisés eszköznek tűnik, de a könyvben mégsem az. Inkább azt mutatja be ezzel az elemmel az írónő, hogy mindenkinek vannak problémái. Senki se élhet anélkül, hogy valamivel ne kelljen belső harcot vívnia.
Végig izgultam a sorokat, nem is tudtam, kinek drukkoljak. A volt férjnek, vagy az új jelöltnek? Arlene-nek látszólag két férfi között kellett választania, aközt, aki biztonságot ad neki, vagy aki kalandot.
A történet beszippantott. A meglepődöttségtől néha letettem a könyvet, bámultam magam elé, hogy ez nem... Ez nem történhet! Aztán visszavettem, és olvastam tovább.
Elgondolkodtató, ráadásul zseniális stílussal, válogatott szókinccsel.
De... Kedves Írónő! A vége az ütött. Szó szerint leesett az állam.
RETTENTŐEN AJÁNLOM.
Karakterek:
Arlene: Az elején még megértettem, szo-szó. Fogjuk rá. De mikor már közeledtünk a vége felé, a képébe nyomtam volna egy FUSS! jelzésű táblát csak, hogy biztos észrevegye. És meg kell mondjam, rettentően önző is volt. Bár törődött a lányával, annyira azért mégsem, hogy a kedvéért a kicsi apjával maradjon. Ő átérezte, hogy milyen az, amikor a családi háttér bizonytalan, és a saját maga hóbortjáért ezt megtenné a saját gyerekével? Mert valljuk be, elvált szülők gyermekének lenni minden, csak nem stabil hátterű. És legfőképpen ezért gondolom azt, hogy egyáltalán nem gondolt másra, mint a saját maga boldogságára.
Hayden: Hayden... Az elején kedveltem. Kicsit magának való volt, de valahogy sejtettem, hogy Arlene tud majd neki segíteni. És így is lett. Persze az nem teljesen az ő hibája, hogy olyan, amilyen. Nem képes stabil kapcsolatra, mondjuk ki. Elég féltékeny típus. Még enyhén fogalmaztam. De ő is ugyanolyan önző volt, mint Arlene. Csak kapott a nőtől, csak kapott, és nem tudta értékelni, tényleg, mi mindent tudhat a magáénak, és akárhányszor is mondta az elején, hogy éljenek a pillanatnak, ő a saját tanácsát felejtette el megfogadni. Állandóan a jövőn aggódott, ami persze lényeges is valamilyen szempontból, de ez teljesen az őrületbe is kergetheti az embert.
Borító:
Én imádom. Az egyik kedvenc borítóim közé sorolhatnám be. Szimbolikus, aranyos, egyszerű, de mégis olyan sokat mondó.
Összességében:
Újra bebizonyosodott, hogy Kitti remek írónő. Nem csak stílusilag, bár abban is, de történetileg is. A Hópelyhek a válladon olyan témát dolgoz fel, amiről az emberek nem sokat beszélnek. Mi történik, ha a szerelem kihal? Mi történik a boldog befejezés után?
Szívbemarkoló, fordulatos, letehetetlen szerelmi történet, ráadásul elgondolkodtató.
Azoknak ajánlanám leginkább, akik szeretnek agyalni. Szeretnek egyedi történetet olvasni, valami mást is megkóstolni. Mert Szurovecz Kitti könyve tényleg, minden szempontból más, mint sok kötet.
Oldalszám: 352
Kiadó: Athenaeum
Kedvenc karakter: Lauren Davis
Kedvenc idézet:
"– Arlene, annyira elveszettnek tűnsz, hogy megszakad érted a szívem. Nagyon messze vagyok, és nem tudlak megvigasztalni. Merre van ilyenkor az a hóhányó?
– Nem hóhányó, hanem jégszobrász – mondom tettetett sértettséggel a hangomban."
 |
| Egyértelműen |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése