Tisztán emlékszem még arra az érzésre, mikor pár évvel ezelőtt izgalmasabb volt az énekóra, mint ez a könyv. Durva, mi? Szóval nem vártam megváltást a könyvtől, az biztos, de azért kíváncsi voltam, hogy most milyen lesz.
De valamiért most nem visszakoztam tőle. Végigolvastam, és nem mondom, hogy best book ever érzésem lett volna közben, de elég gyorsan haladtam vele, érdekelt is valamennyire, a fennmaradó százalék pedig az volt, hogy mihamarabb ki akartam olvasni.
Igazából olvasás közben jöttem rá, hogy az egész történet eléggé hajaz a Twilight-ra. Furcsa, mert ott teljesen más lények vannak, itt bukott angyalok ott pedig vámpírok, de a séma nagyjából ugyanaz. Ha visszatekintünk az előző kötetre, ott is látszik a hasonlóság. A lány megtudja, hogy a srác veszélyes, de összejönnek, aztán egy kívülálló helyen meg akarják ölni a csajszit, de a furcsa szerzet, akiről kiderült, hogy természetfeletti, megmenti az életét. Összejönnek, aztán a második részben szakítanak, és mindenkinek rossz. És bár itt Folt maradt ugyanabban a városban, mint Nora, nem úgy mint Bella és Edward párosa. Ráadásul itt a fiú talált magának új barátnőt, míg az Alkonyatban Bellának lesz egy pasija hirtelenjében. Na mindegy is. Néha nekem eléggé Twilightos beütése volt.
De még mindig nem volt olyan borzalmas, mint azt én eddig hittem. Sőt... Egészen élveztem az olvasását. A szereplők továbbra se voltak szimpatikusak, a történet viszont pörgött rendesen, lehetett izgulni, titkok sokasága lepte be a cselekményt, és talán ez fejtette ki azt a hatást, hogy mindenáron folytatni akartam. Nem egészen emlékszem már az első kötetére, de nem sokkal, maximum egy hajszálnyival volt ez a része jobb a sorozatnak.
Kíváncsi leszek a folytatásra, bár eddig még mindig nem tartom a kedvenc sorozatomnak, pedig sokan dicsérik. Nekem ehhez kellene még az is, hogy a szereplőkkel tudjak szimpatizálni, ami itt teljességgel hiányzott. Egyedül Vee karaktere az, aki még humorosnak is mondható, a többiekre később még kitérek.
És bár tényleg fordulatosak voltak a titkok, amik időközben kiderültek, mégis úgy éreztem magam, mintha egy spanyol szappanoperába csöppentem volna. Ki kinek a testvére, anyja, apja, vazallusa, barátja, barátnője, őrangyala, exe, szerelme? Puritán kifejezéssel élve, ezek az emberek tudják rendesen a szart kavarni maguk körül, és ez néha nekem eléggé sok volt. Főleg Norából volt sok...
Nekem még mindig nem a the best kategória, viszont a lényeg, hogy azért kellemeset csalódtam, és ez a gonosz emlék, miszerint az énekóra izgalmasabb volt, mint az olvasás, kicserélődött egy jobbra.
Karakterek:
Nora: Karakterfejlődés az esetében nuku. Olyan egyszerű maradt, mint a fakocka, és nem is tudom, mit esznek benne az emberek. És tulajdonképpen ő az, aki nem bír megülni két percig a fenekén, hanem neki aztán tényleg mindenbe bele kell avatkoznia. Fu, nem bírom az ilyen embereket. Aztán kérem szépen, döntse már el, hogy mit érez Folt iránt! Egyszer love in the air, aztán meg heves utálat. Értem én, hogy szeszélyes, de hogy ennyire?! Meg azért tudom én, hogy lehet ezt a kettőt egyszerre is érezni, de akkor azt mondja, ne azt hogy egyszer szereti, aztán meg gyűlöli...
Folt: Bírom én a rosszfiúkat, kérdezzetek meg bárkit, aki egy minimálisan ismert, de Folt már az ilyen überhipermega-flegmaság köbe nagyjából, és ez nekem már nem szimpi. Túl titokzatos, és ezt mondjuk meg is értem Norában, hogy őszinteséget akar a kapcsolatában, de ha egyszerűen a srác kvázi képtelen igazat mondani, aztán ezt vegyíti sok közhelyes rizsával, hogy csak Nora érdekében nem mondja el usw.
Neeem... Ez a kettő annyira szerencsétlen, hogy aztán tényleg megérdemlik egymást. #borítsukkiBarbitklubelnökei
Borító:
Az alapja tetszik, szerintem egyenesen zseniális. DE... Mit vétettek a retináim a szerkesztők ellen?! Az írónő neve olvashatatlan, mert kiégeti a szemem a betű színe. Ahogy a borító fenti részén található szöveg is... Lehet, hogy azt gondolták a készítői, hogy kis bandzsítás után sikerülni fog megfejteni a kódot, amit rávéstek, de közben öt dioptriányit romlik a szemünk hirtelenjében. Ez viszont elég fontos dolog ahhoz, hogy ne menjek el mellette. A legközelebbi kiadásoknál nem ártana ezt javítani.
Összességében:
Kellemeset csalódtam, sokkal jobb lett, mint azt vártam volna tőle. De még mindig nem olyan, amire én azt mondanám, hogy na ez az igazi könyv. Nem bántam meg, hogy adtam neki egy második lehetőséget, viszont újraolvasás nem lesz, az tuti. A karakterek is az agyamra mentek, nem sikerült velük megbékélnem, ahogy azzal sem, hogy kis híján Juan Miguel is megjelenhetett volna a színpadon, annyira elkezdett hajazni az egész egy spanyol szappanoperára.
Azoknak ajánlom leginkább, akik olvasták az első részét, és valamiért megkedvelték Norát és Foltot, és szeretnék tovább követni a történetüket.
Ennek ellenére én kíváncsi vagyok, hogy legvégül mi lesz velük. Ha ezen a köteten túljutottam, már semmi sem tántoríthat el a végcélomtól.
Oldalszám: 388
Kiadó: Könyvmolyképző
Kedvenc karakter: Vee Sky
Kedvenc idézetek:
"– Van rá öt dollárom, hogy nem tudod megismételni – mondtam mögé lépve. Folt hátrapillantott és elvigyorodott.
– Nem a pénzed kell nekem, angyalom.
– Gyerekek, lehetne, hogy a korhatár alatt maradjunk? – kérdezte Rixon.
– Mind a három álló bábu – néztem kihívóan Foltra.
– És mi legyen a tét? – érdeklődött.
– Basszus – nyögött fel Rixon. – Tényleg nem tudtok várni, amíg kettesben maradtok?"
*
"– Nincs véletlenül ezer dolcsid kölcsön?
– Öt dolcsim sincs kölcsön. A perselymalacom orvosilag anorexiás."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése