Brittainy C. Cherry - Lebegés

HANGULAT                                MOLY                                        2016

"Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar. Tristan csókja haragos volt, és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém. 

Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk rejlő démonok legyőzéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!"

Csak ostorozni tudom magam, amiért ennyi ideig halogattam. Annyian ajánlották már nekem azzal a kijelentéssel, hogy azon nyomban vegyem a kezembe, mert nem fogom megbánni. És hogy lett a végére?

Enyhe kifejezés az, hogy nem bántam meg.

Imádtam. Minden sorát, minden mondatát, minden betűjét és mondanivalóját. Egyszerűen az egész a lelkemig hatolt, és nem engedte el egészen az utolsó szóig. Magával ragadott. Ezért is volt jó, hogy a tavaszi szünetben olvastam, mivel nem volt időkorlát, nem kellett megszakítanom ezt a csodát azért, hogy az Anabolikáról írjak németre kiselőadást másnapra, hanem volt időm. Egyrészt megemészteni az ott leírtakat, feldolgozni a csavarokat, a tetteket. Mert szükségem volt rá. 

Halál, gyász.

Mindenki veszített már el valaki kedves hozzátartozóját, így ez a történet mindenkihez szól. Mindenki átélheti benne a saját fájdalmát Lizzie-én én Tristanén keresztül. Én legalábbis akarva-akaratlanul kivetítettem a saját gyászomat, a saját szerettem elvesztését a történetre, és lehet, ez így van jól, vagy csak én vagyok elbaltázva. 

A Lebegés egyszerre gyönyörű és szomorú, szívhez szóló. Összetöri darabokra a lelked, velem legalábbis ezt művelte. Mazochista dolog, de én szeretem ezt az érzést. Ha valami annyira megérint, mint mondjuk ez a könyv. Ha valami kihozza belőlem egyszerre a boldogságot és a szomorúságot. Érzelmi hullámvasút ez a történet. Egyszer fent, másszor lent. 

Olyan nyíltan képes beszélni a témáról, a halálról, a gyászról, amit sajnos mindenki megtapasztalt, mégsem szeretik általában nyitottan kezelni. Pedig véleményem szerint szükség van arra, hogy előkerüljön, máskülönben az ember hogy tudná feldolgozni egy szerette elvesztését, mert a halál nem mindig annak a legfájdalmasabb, akivel történik, hanem annak, aki a földön marad, és tovább éli az életét. Ha nem beszélünk róla, inkább mi is utánuk akarnánk menni, pedig nem ok nélkül létezünk még mi továbbra is.

"Mindenki óvott Tristantől. A barátaim könyörögve kértek, tartsam távol magam. Egy seggfej. Megijed tőle az ember a sötétben, mondogatták. Megtört ember, aki magán viseli a múltja összes csúf sebét. Csak egyvalamiről feledkeztek meg közben. Arról, hogy engem is megsebzett az élet, és az övéhez hasonlóan az én szívem is darabokban hevert." 
 

És a történet ezt Tristan Cole-on szemlélteti nekünk. A férfi, aki elvesztette a szerető családját, a feleségét, a kisfiát, ő pedig itt maradt egyedül, céltalanul, mindent elvettek tőle, ami számított neki. Magába zárkózott, nem érdekelte, hogy mindenki kerülte, inkább hagyják békén, minthogy belelássanak. Egészen addig, amíg Elizabeth Baley nem költözött vissza a szomszédságába, oda, ahol az ő elveszett emlékei és fájdalmai otthonul szolgálnak. Abba a házba, ahol a néhai férjével és Emmával, a kislányával élt. Elmenekült inkább, magával vitte a gyerekét is, és vissza sem nézett, egészen idáig. De ki bántaná ezért? 

És akkor ennek a két megtört szívnek újból egyként kezdett el verni a szíve. Egymásba fonódott a sorsuk, bár ez már jóval azelőtt megtörtént, hogy ők találkoztak volna. 

Bevallom, első látásra teljesen másra számítottam. Biztos voltam benne, hogy egy egyetemi történetet kapok Brittainytől, de állítom, hogy ez így sokkal jobb, sokkal egyedibb, tanulságosabb volt. Felülmúlta az elvárásaimat, bár azok is nagyok voltak. 

Csak annyit tudok mondani: Gyönyörű és szomorú egyben.

NAGYON AJÁNLOM.

Karakterek:

Lizzie: Ő a megtestesült jóság. Legalábbis Tristan ezt állítja róla minden alkalommal, és az az igazság, hogy tényleg így van. Neki tényleg a kislánya az első, ő segítette neki ezt a gyászt is feldolgozni, ő volt az oka annak, hogy Liz egész idáig kitartott. Segíteni akar mindenkin, főképp Tristanen.

Tristan: Azt hiszem, új szerelmem van. A betokozódott férfiból a könyv végére, és igazából már közben is egy álompasi vált. A tettei is érthetőek szerintem, mindaz amin keresztülment, a sok veszteség, de ettől lett igazán erős, hogy aztán tényleg fel bírt állni, és a végére új életet mert kezdeni. 

Borító:

Szerintem nagyon, nagyon jó, bár a pasi nekem kicsit szakállas, de mindegy is. Az egyetlen dolog, ami rettentő furcsa így első látásra, hogy a kezdőbetű a többihez képest más, méghozzá fehér, amit nem teljesen értek, de hát oké, elfogadom, de azért furcsa. Amúgy szerintem letisztult, tetszik a kék árnyalatok sokasága rajta.

Összességében:

Imádtam. Megragadta már az elején a szívem és lelkem, emiatt alig bírtam az éjszaka közepén kiadni a kezem közül. Remélhetőleg Te is így leszel vele. Csodálatos, gyönyörű és egyben szívszorító és fájdalmas. Még mindig alig találok rá szavakat, és ez szerintem mindent elmond róla. 

Azoknak ajánlom leginkább, akik könnyezni szeretnének. Átélni egy megható, szerelmi történetet, amilyen Elizabeth-é és Tristané is.

Oldalszám: 390
Kiadó: Libri

Kedvenc karakter: Tristan Cole + Liz legjobb barátnője, Faye

Kedvenc idézetek: 

"Leültem az ágy melletti székre, és a kezembe vettem Charlie kezét. – Szia, kisöreg. Én vagyok az, a papa. Eljöttem hozzád, látod? Tudom, hogy a kelleténél jóval kevesebb időt töltöttem veled, de most itt vagyok. Itt vagyok, és azt szeretném, hogy harcolj a kedvemért. Meg tudod ezt tenni, kishaver?" 

*

"T.C.: Ismered azt a helyet a rémálmok
és az álmok között? Ahol sohasem
 jön el a holnap, és a tegnap fájdalma
teljesen megszűnik? Ahol a szíved
egyszerre dobban a szívemmel?
Ahol nem számít az idő, és a légzés
 sem teher? Ahol nem létezik más,
 csak a könnyű lebegés?
Ott szeretnék élni. Veled."

*

"– Ó, egek! Csak nem… lefeküdtetek Mattyvel?

– Fogd már be! Vagy azt akarod, hogy az egész város megtudja? – Elvörösödve körülnézett. – Véletlen volt.

– Ó! Valóban? Véletlenül pont erre sétáltál, és véletlenül szembe találkoztál Mattyvel, akinek a pénisze véletlenül kikukucskált a nadrágjából? És éppen akkor véletlenül feltámadt a szél, akkora erővel, hogy a szóban forgó péniszt belenyomta a vaginádba? Így esett véletlen, amiről beszélsz?"