Okváth Anna - Szonáta gordonkára és kávédarálóra

HANGULAT                                MOLY                                        2016

"Játszottak már az érzelmeid bűvös húrjain? Zsini fiatal, bohém lány, akinek mindene a csellózás. Eltökélten be akar kerülni a Zeneakadémiára, de a sors különös mentort ad mellé. A férfi csupa rejtély, ellentmondás, undokság, olyasvalaki, akibe nem ajánlott beleszeretni. Zsininek persze sikerül. De vajon tényleg ő az igazi? Vagy ez a szerelem csupán délibáb? Lehet, hogy tökéletes muzsikát nem a pontosság, hanem maga a szenvedély ad? Zsini keresi önmagát, az őszinte dallamokat, és az igazi, elsöprő szerelmet. Az élmények örvényében hűséges társa egy háromszáz éves cselló, egy gyerekkori barát, egy szálkás szőrű tacskó és a bosszúvágy, hogy a családját elhagyó apjának egyszer beolvashasson. Történet, melyben mindenki magára ismerhet, aki valaha remélt, álmodott és csalódott, de mert újrakezdeni. Lenyűgöző regény szenvedélyről és zenéről. Add át magad a dallamának!"

Én is zeneszerető családban nevelkedtem, anyukám gitárművész és zenetanár, én is korán kezdtem el hangszereken játszani, négyévesen feles gitárral a kezemben szerepeltem a konziban, három évvel később zeneiskolában zongorázni kezdtem, én voltam az ifjú reménység, de egyszerűen nem szerettem szerepelni. Talán ezért is blogolok. Inkább a háttérben vezetem a szálakat mintsem egy színpadról. Viszont most újra az előadóművészet felé vettem az irányt, ugyanis énekelni kezdtem rendesen zeneiskolában, és egyszerűen imádom. Két öcsém is hasonló módon muzikális, főleg a kisebbik, aki ütőszakos. De ennyi lett volna mára az önéletrajzi részéből, mindezt azért tettem ide bele, hogy ha valaki, én biztosan értékelni fogom ezt a művet. Már a szonáta szónál megakadt a tekintetem, és kíváncsian vártam a folytatást, és hogy a kezembe vehessem. 

Az írónő szerintem rettentő jól eltalálta a címet, kicsit hosszú, de pont annyira, hogy felkeltse a figyelmet. És a szavakat, amiket benne használ szintén ezt a célt szolgálják. Megkapja az ember tekintetét, és az már el is kezd agyalni rajta, vajon mi lehet ennek a mögöttes tartalma. 

Mikor nekikezdtem, a fülszöveget még titok fedte előttem, nem akartam elolvasni, de amikor megtettem, ez csak felcsigázta a kíváncsiságom. Georgina és az őt körülvevő emberek zeneszeretetével rettentően tudtam azonosulni. Bár ahogy leszólta a zongoristákat minden alkalommal, mintha szíven ütött volna. Igaz, már nem játszom, és elég sok kiemelkedő egyéniség van közöttük, nem feltétlen értettem ezt az ellenszenvet és sztereotípiát, amit a főszereplőnk állított ezekre a zenészekre. Kissé magamra vettem a dolgot. 

A történet leginkább egy monológ néha egy kis résszel, amibe más emberek beszédeit is belecsempészik. Nem is tudom, hova sorolnám. A legutolsó oldalon kiderül, hogy az egészet igazából egy terápiás, napló szerű dolognak képzelte el maga a főszereplő, hogy leírja ezt egy bizonyos személynek. Ez a megoldás elég furcsa volt nekem. Néhol érezhető volt ez a szándék, viszont sokszor el is felejtettem, hogy ez így akar kinézni, mivel nem volt benne semmiféle utalás rá. Párszor kiszólt az olvasóhoz, miközben érezni lehetett, hogy azok a mondatok valaki másnak szólnak, valakinek a történeten belül, ami igazából tetszett. 

Én a könyvet leginkább három részre tudnám osztani.

Az eleje szerintem nagyon ütős volt, bár a két főszereplőt már az elején antipatikusnak találtam, megesik az ilyen. Viszont Okváth Anna stílusa lenyűgözött. Ahogy a szavakat helyezi egymás után, ahogy a mondatokat alkotja, ahogy leírja a dolgokat. Egyszerűen zseniális. Nem az ő hibája igazából, hogy Georgina és Michele karakterét úgy ahogy volt, nem szerettem. Talán ez az a rész, ami ténylegesen a fülszövegben leírtakat tartalmazza. A zeneiskolás lányt, aki beleszeret a legjobb barátjába, aki megeshet, hogy a saját neméhez vonzódik inkább, plátói szerelem a köbön, viszont ez összehozza egy új emberrel, aki segít neki, kicsit fura módon, mégis egyre jobbá és jobbá próbálja formálni mint előadóművészt. Érdekes volt figyelni ezt a szálat, és bár számomra egyértelmű volt a legvége, mégis jó volt szemmel követni az eseményeket, amit viszont követett egy csavar.

Innen kezdődik a második rész. A szerelem csalódássá változik, és itt egy köztes időszak indul, ami bevallom... semmilyen volt. Csak úgy tengett-lengett a levegőben és létezett. Semmi izgalom csak a főszereplő siránkozása, ami Rentai Renátát is majdnem felülmúlta. Keresi a vigaszt, összeáll valami pasival, akit még csak nem is ismer, kihasználja a szeretetét, és csak úgy van. Belső, számomra unalmas és ismétlődő monológok sora követte egymást, és Georginát nemhogy megszeretni nem kezdtem, inkább még jobban utálni. Bár ezt a részét még később bővebben kifejteném. 

A harmadik rész viszont újra az első színvonalát hozta, izgalmassá vált a helyzet, bár megint egy új pasi lépett a főszereplő lány életében, apakomplexusához híven valami ötvenes hapi. Viszont elkezdtek bonyolódni a szálak, és a végére tényleg meglepett. 

És ahhoz képest, hogy most egy kicsit a negatív oldalra dőlt a mérleg nálam, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a stílus viszont zseniálisan jó. Ki tudja, talán Annának egy másik könyvével kéne próbálkoznom legközelebb.

Karakterek:

Georgina: Vagy csak rosszkor kapott el rossz helyzetben, de kiidegelt a kiscsaj. Minden problémájára az volt a válasz, hogy elhagyta az apja, meg se ismerte, és mikor meglátott az utcán egy idősebb férfit, első gondolata az volt, hogy lehet ő az édesapja. Elsőre megértettem. Nem vagyok szívtelen, tényleg nem lehet valami rózsás helyzet, ha az ember nem ismeri a fél családi ágát, és el is ismerem, hogy ebből tudnak problémák adódni egy felnövekvő lány életében, keresi azt a személyt, azt a biztatást egy férfitól, amit gyerekkorában az apjától nem kapott meg. Megértem, és hálát adok az égnek, hogy nálam nem így van. De... Nem lehet minden egyes problémára ráhúzni ezt mint egy jól jövő indok. Nem vagyok társasági lény, mert nem ismerem az apámat. Nem vagyok jó szerelemben, mert elhagyott az apám még mielőtt megszülethettem volna. Hármas lett a matekdogám, mert sose tudtam, ki is az apám.  Rosszabb volt, mint egy időzített bomba. Megkockáztatom, hogy Renáta utáni második legidegesítőbb női karakter szerepének a díját ő kapja tőlem.

Michele: Szeszélyesebb, mint egy tinédzser lány a rosszabb, piros napjain. Értem én a cselekedeteinek az okát, fel lettek építve a döntései, ennek ellenére nem értek velük teljesen egyet. 

Borító:

Ez viszont nagyon tetszik. Egyszerű fehér az alap, mégis a tetején található kép olyan szép és csodálatos. Kis aranyos, és sokat elárul a történetről így utólag szemlélve. A cím betűtípusa is nagyon megtetszett. Kis kecses, légies. De ami mindent vitt nálam, az a kis cselló a szerző és a könyv neve között. Tiszta édes.

Összességében:

Szeretem a magyar írónőket, mégis néha a karaktereiket annyira már nem. Itt is hasonlóan volt ez. Anna stílusa nagyon nagy hatással volt rám, viszont Georgina karaktere az őrületbe kergetett minden egyes megszólalásával meg belső monológjával, és bevallom nektek, ebből elég sok volt. Ugyanis a könyv nagy része ezekből a belső gondolatmenetekből állt, amiket nekünk, olvasóknak is átadott. Voltak előnyösebb és hátrányosabb részei is, mint igazából mindennek.

Azoknak a könyvmolyoknak ajánlanám, akik szeretnék egy lány felnövekedésének és életének történetét olvasni, hogyan talál magára végül és azokat az embereket, akiket igazából elveszettnek gondolt. És persze a zene mindenek felett.

Oldalszám: 330

Kiadó: Könyvmolyképző 

Kedvenc karakter: -

Kedvenc idézetek: -