Jodi Picoult - Apró csodák

HANGULAT                                MOLY                                        2017

"Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe? Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek. Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye."

Köszönöm az Athenaeum kiadónak az előolvasási lehetőséget! 

Jodi Picoultot nagyszerű írónőnek tartom, nem csodálom, hogy ennyien szeretik a műveit. Egyszerűen olyan témákat tud megfogni, amiket mások tabuként emlegetnek, nem szeretnek róla beszélni, mégis azért fontos a mindennapi életünkben. Legtöbbször szívszaggató események köntösébe burkolja ezt a főszálat, ami mindent mozgat. Az Apró csodákban ez a rugó, ami a cselekmények hátterében áll, a rasszizmus. Az emberek nem beszélnek róla, pedig mindenki tud róla, hogy létezik. Sőt, egy barátnőm szerint akkor is fajgyűlölő vagyok, ha valamilyen okból kifolyólag nem eszem meg a gombát. Ezen a kijelentésén anno jót nevettem, mégis azért maga a gyűlölet nem egy jó dolog. Sokkal jobban szeretem én is a békés napokat, a sok üvöltözés helyett, szerintem mindenki így van ezzel. Mégis ezt olvasva a szívem fájdult meg, hogy mégis élnek olyanok köztünk, akik ok nélkül, mert a másiknak sötétebb a bőrszíne, lazán képes gyűlölni. Esetünkben Turk Bauer botránkoztatott meg minden alkalommal, amikor az ő szemszögéből írt az írónő. És nem, egyszerűen nem értettem meg, hogy ez miért jó neki. A gyűlölet felesleges energiakibocsájtás, amiket ennyi erőből a jó dolgokra is lehetne használni. 

Csodálatos történet, már ha nem bizarr egy ilyen esetet annak mondani. 

Itt szintén megjelent Jodi egyik nagy sajátossága, a bírósági jelenet. Bár eddig nem sokat, szám szerint ez a harmadik regényem az írónőtől, mégis eddig mindegyikben megjelent ez a momentum, mondjuk számomra még mindig rejtély, miért. Kíváncsi lennék rá, szóval, aki tudja a választ, jelezze bátran.

Bevallom, még mindig sokkban vagyok a vége miatt. Helyesbítek, úgy az egész könyv miatt.
Ruth nagy döntés előtt áll. Egész eddigi életében más volt, mint a körülötte élők, csupán a bőrszíne miatt. Mindenki azt hajtogatta neki, hogy ne menjen a fehérek közé, majd megbánja csak, aztán hirtelen a bíróság előtt kötött ki, mert másképp néz ki, mint a többiek.
Mikor egy pár megtiltja neki, hogy végezze a dolgát, és nem a képzettségével elégedetlenek, hanem a kinézetével, ezzel mélyen megbántották, amit nem is csodálok. Mégis mikor egyedül ő marad a kórteremben az újszülöttel, az pedig hirtelen levegő után kezd kapkodni, nem hagyhatja ott. Jodi Picoult ezzel bennünk is felveteti a kérdést. Mi mi tennénk? Hallgatnánk a főnöki parancsra, ezzel nem veszélybe sodorva a munkánkat, vagy az erkölcsünkre bízva magunk életben tartani a kicsit? Már egy kis habozás is dönthet élet vagy halál között.
A megsebzett szülők bűnbakot keresve a fekete Ruthot szemelik ki, gyűlölettel teli gondolnak rá, a szerintük gyilkos nőre.
Ekkor jön be a bírósági szál, és ismerjük meg Kennedyt, az ügyvédnőt, aki képviseli Ruthot. Ennek a három személynek a szemszögéből figyelhetjük az eseményeket, amik szerintem rettentően jól lettek összerakva. A rasszizmus egyik (Ruth) és másik (Turk) fele, hozzá a laikusnak mondható Kennedy, és eközben láthatjuk, hogyan alakul az ő véleménye a történésekről. Ráadásul imádtam, hogy beletették Turk oldalát is, ugyanis így valamennyivel, nem sokkal, de elfogadhatóbb volt. Bár bevallom, bárhányszor ő jött, letettem egy kis időre, hogy összeszedjek egy kis lelkierőt hozzá.
És ez igazából igaz az egész könyvre.
Szükséges hozzá lelkierő. bár ezt Jodinál már megszokhattuk.
AJÁNLOM.

Karakterek:
Ruth: Ő igazából a jó megtestesítője a könyvben. Az ártatlan, akit mégis felelősségre akarnak vonni. Azért elég nehéz lehetett neki ennyi éven keresztül azért megkülönböztetve éreznie magát, mert egyszerűen más a bőrszíne. A légynek se ártana. Mégis azért csökönyös, mert bármennyire hangsúlyozza az ügyvédje, hogy már ne szólaljon fel, ő el akarja mondani az esküdtszéknek, hogy ez akkor is a rasszizmusról szól.
Kennedy: Én élveztem az ügyvédnő szemszögéből olvasni néhány fejezetet, kimondottan üdítő volt az ellenszenves Turk és Ruth kesergése között. Ő testesítette meg itt a szinte laikust, aki csak a munkáját akarja végezni egy nem hétköznapi ügyben, aztán végül rájön, hogy ez nem csak arról szól, ami a felszínen van.
Turk: Durva. Maga a pasi és a nézetei, és elszomorít, hogy vannak ilyenek a világban. Akik heppből gyűlölik a másikat, csak mert miért ne. De azért jó, hogy beletette Picoult az ő szemszögét is, mert így... róla is megtudhattunk egyet-s-mást. És végül is az jó tulajdonság, hogy ennyire ragaszkodott a nézeteihez, csak az érem másik fele, hogy ezzel ártott másoknak. Abban lelte örömét, ha péppé verhet valakit. Ez már beteges. De egy icipicit meg is értettem, hiszen egy gyászoló szülőről beszélünk, aki elvesztette az elsőszülött kisfiát.

Borító:
Már ezerszer említettem, hogy rettentően odavagyok a szimbolikus borítókért, és szerintem ez is olyan. A különböző színek... Én imádom. Mindent elmond a könyvről, így utólag még többet.
Szerintem zseniális.

Összességében:
Mire számítottam Jodi Picoulttól? Még csak két könyvet olvastam tőle, de számomra ez az eddigi legdurvább. A rasszizmus fontos problémája a mai világnak, mégis ezt a szőnyeg alá söpörjük. De az írónő rávilágított arra, hogy ezt nem szabad.
Imádtam. Szívhez szóló a stílus, a különböző szemszögek jól meg vannak válogatva, mindegyiknek értelme van, miért pont őt szemelte ki az írónő, és miért pont őt tette bele.
Eddig is szerettem, de ezek után az egyik kedvencemmé vált a szerző.
Kinek ajánlanám? Aki bírja a lelki megterhelést, ugyanis ez nem egy könnyed olvasmány, amit bármikor elővehet az ember, és hamar a végére is ér. Nem, ez elgondolkodtat. És azt hiszem, az ilyen könyvekért érdemes igazán olvasni.

Oldalszám: 480

Kiadó: Athenaeum

Kedvenc karakter: Kennedy McQuarrie

Kedvenc idézetek: 

"– Nem te és Whitney lesztek az elsők, akik a sín szemközti oldalán éltek – sóhajtok fel. – Rómeó és Júlia. Anna Karenina és Vronszkij. Maria és Tony. Jack és Rose.
 Edison elborzadva mered rám.
 – Tisztában vagy vele, hogy az összes példádban meghal valaki?" 

*

 "– Ruth – szólal meg gyengéd hangon. – A barátaid ellened fordulhatnak, de tudod, mi a jó abban, hogy van testvéred? Örökké tart." 

*

 "Átölelem a derekát és magamhoz szorítom, miközben a vállába temetem arcomat, hogy ne lássa a könnyeimet.
 – Ezt miért kapom?
 – Azért – mormolom –, mert jobb hellyé teszed a világot." 

*

 "– Lesznek más barátaim – vont vállat –, de húgom csak egy van." 

*

 "– Maga szerint eljön az idő, amikor nem lesz rasszizmus?"

Nem is kérdés.