
Köszönöm az Athenaeum kiadónak a recenziózás lehetőségét!
Ez után a könyv után darabokra estem. Az arcom nedves még a könnyektől, és nem ok nélkül. Egy könyv, ami egyben lélegzetelállító, izgalmas és gyönyörű is egyszerre. Ki gondolta, hogy ilyen művet találok valaha?
Jodi Picoult olyan témát boncolgat az orrunk előtt, amiről más írók nem igazán akarnak írni. Túl drámai és szomorú lenne egyeseknek, de épp ez a csodálatos benne. Egyedi, még mennyire, hogy az. Még úgyis, hogy apától akkora spoilert kaptam, aki látta már a filmet, még így is a sokk elmaradhatatlan volt a végéről.
Egy nem mindennapi család életébe nyerhetünk betekintést, mint amit már a fülszöveg is elénk tár. Főszereplőnk, ha lehet egyáltalán egy embert kiemelni a történetből erre a célra, Anna azért teremtődött, hogy a testvére donora legyen. Kezdetben még csak apró vérvételről volt szó, egyszer, aztán majd még egyszer, és még egyszer, ami egy alig öt éves kisgyereknek nem a tökéletes időtöltés, valljuk be. De ezzel segíthetett a nővérén. Ki ne szeretne a szerettein segíteni, ha módjában áll?
Az első oldalakon olyan távolról láttuk a kirakóst, még csak a darabokat, és ahogy egyre haladtunk a történetben, a puzzle összeállt, ráadásul több perspektívából nézhettük meg, így a műben is egyre közelebb érezhettük magunkat a szereplőkhöz, szinte már az életük egyes részei lettünk. Továbbra is csak azt tudom ismételgetni, hogy zseniális. Több embertől is hallottam már az írónőtől, viszont nekem ez az első könyvem tőle. Mesélték, hogy Jodit a kedvencüknek tartják. Egészen eddig nem is tudtam a miértjét, de most.. Egyet kell értenem velük. Csodálatos, lehengerlő maga a stílus és a történet is. Nem mindennapi, ahogy a család sem, ahova csöppentünk.
Kezdetben Anna perjét én is csak holmi figyelemfelhívási próbálkozásként könyveltem el, pedig azért átéreztem a helyzetét. Elképzeltem, milyen lenne, ha nekem kéne ugyanezt csinálnom az egyik testvéremért, vagy éppen az egyik öcsém megtenné-e ezt értem. Sokáig Sarat, az anyukát hibáztattam a dolgokért. Ő volt a szememben a gonosz, aki nem értette meg Anna álláspontját, sőt csak Kate-tel foglalkozott. Sokáig ezt mutatta, és én sem láttam nagyon jelét, hogy kisebbik lányával is törődne úgy, ahogyan azt egy anyának kellene. Megértettem, hogy nem könnyű, nem is gondoltam mást erről, de ahogy a történet a tárgyalás részéhez ért és Sara elmondta, ő mit élt át, egyszerűen már nem tudtam hibáztatni az esetért, csakis magát a betegséget. A leukémiát.
Imádtam a mellékszálait a könyvnek, főként Campbell és Julia kapcsolatát. Ők ketten voltak a pozitív része a sok fájdalmas, szomorú alapban. Mert ismerjük el, nem egy laza szerkezetű műről beszélünk éppen, amit egyszer-egyszer egy kikapcsolódás alkalmával előveszünk. Ennek mondanivalója van. Több szempontból is.
Elgondolkodtat. Mi mit tennék ebben a helyzetben? Először Anna és Kate esetében, aztán a két szülő, majd a bíró döntésénél. Eltudjuk egyáltalán dönteni. Jogunkban áll -e egyáltalán dönteni?
Úgy szeretem az ilyen könyveket, és másoknak is nyugodt szívvel tudom ajánlani. Valami azt súgja, hogy mihamarabb szeretnék majd az írónőtől még olvasni, akármilyen szomorú is.
NAGYON AJÁNLOM.
Karakterek:
Anna: Őt emelném ki először. Olyan különleges. Sokkal okosabb és érettebb, mint a korabeli lányok. Sok mindenen is kellett keresztülmennie, ami igazából ezt eredményezte. Hamar fel kellett nőnie. Néha viszont nem lehetett kiigazodni rajta, nem csodálom, hogy az ügyvédje sokszor fogta a fejét és kérdezgette magától is meg a lánytól is, hogy mi az ördögöt akar. Hiszen talán még önmaga sem tudta igazán. Sok mindenről le kellett volna mondania ilyen fiatalon, ami őt boldoggá tette, a sportról mondjuk azért, hogy a nővére továbbra is éljen. Viszont mi van, ha nem sikerül a transzplantáció? Olyan kérdésekben kell döntenie olyan fiatalon, amiben talán még mi sem tudnánk idősebben sem.
Kate: Ezt az egész karakteres részt nem akarom nagyra húzni, hiszen mindenki időközben megváltozott mind a történet, mind az olvasó szemében. De Kate. Igazából ő lett volna történetünk másik főhőse, és én egy kicsit hiányoltam. A beteg lány, akinek az érzéseit, véleményét senki se kérdezi. Mindenki a nevében dönt, mindenki meg akarja menteni, de senki se kérdezi, hogy ő akarja-e ezt egyáltalán. Többet szerettem volna megtudni róla, annyiféle szemszöget olvashattunk, annyi szereplővel ismerkedhettünk meg, de ő valamiért háttérbe szorult valamennyire. Bár van egy sejtésem, miért is tette ezt az írónő, talán hogy a vége annál nagyobbat üssön. És ütött is, azt meg kell hagyni.
Borító:
Nem is kell mondanom, melyik tetszik a legjobban. A két régebbi olyan furcsa. Mindkettőn egy testvérpár látható, ami a történet szempontjából lényeges, de itt mégsincs olyan jól megjelenítve, mint lehetne. Különösképp az eggyel későbbi, ami nekem kissé túl közel is van.
De a legújabb...
Valami meseszép. Olyan szimbolikus, hogy ez a két faág, mint egy-egy lány, akiknek igazándiból összefonódott az életük. Szükségük van egymásra. Imádom. Rettentően. És a színvilág is csodaszép. Nem véletlenül tettem be a legutóbbi book tagem egyik pontjába.
Összességében:
Lerombol, leterít lelkileg, de megéri. Mert csodálatos egy történet, és egyenesen az olvasó szívéhez szól. Azoknak ajánlanám leginkább, akik valami újra, valami különlegesre vágynak. Jodi Picoultnál ezt megtalálják.
Oldalszám: 372
Kiadó: Athenaeum
Kedvenc karakter: Campbell Alexander
Kedvenc idézetek:
"– Hát ez nekem is új – vallja be Anna.
– Micsoda?
Egy hajfürtöt csavargat az ujján. – A reménykedés – mondja."
*
"– Nem azért szeret az ember valakit, mert az tökéletes – mondja. – Annak ellenére is szereti, hogy nem az."
*
"– Hogyha a saját túlélési esélyeimnél jobban izgat valaki másé – akkor az a szerelem?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése