"Pezsgő lokálélet és szenvedélyes szerelem a századforduló romantikus Budapestjén.
1901 tavaszán a Nyugati pályaudvar füstös peronjára érkezik egy ártatlan, vidéki lány, Eliza, akit magával ragad a nagyvárosi élet forgataga. Egy véletlen találkozás gróf Madarassy Andrással örökre megváltoztatja a hajadon addigi életét, míg végül az elveszett, tiszta lelkű szakácslány a Kék Macska nevű kétes hírű lokál konyháján talál menedéket.
A buja mulató kalandor életű tulajdonosa, Somossy Károly mindent az irányítása alatt tart, a konyhától a kéjbarlangon át a lokál exkluzív fogadóteréig. Alkalmazottai marionettbábuként ugrálnak előtte, kivéve Carola Cecíliát, a Kék Macska díváját, akinek szenvedélyes természetével még az Európa-szerte elismert üzletember sem bír. Eliza élete összeforr a Kék Macska lokál buja mindennapjaival. Vajon sikerül megőriznie tisztaságát ebben a fényűző, mégis romlott világban?
A romantikus kalandregény szövevényes szálai a Monarchia elfeledett botrányait és botrányhőseit vonultatja fel, igazi hamisítatlan Hamupipőke-sztoriba ágyazva.
Borbás Edina, MTA SZAB-médiadíjas és Los Angeles Cinefest-díjas forgatókönyv-írónő története, melyet valós események ihlettek, ezúttal a boldog békeidőkbe repíti vissza az olvasót."
Felkérést kapni, hogy még megjelenés előtt olvassak el egy könyvet, mindig nagy öröm. Bár Borbás Edináról a Kék macska előtt nem hallottam, csupa melegséggel töltött el, hogy a kiadó felajánlotta ezt a lehetőséget. Köszönöm innen is nekik és az írónőnek!
Van egy különleges varázsa a történelmi romantikus regényeknek, ami miatt még évekkel ezelőtt a zsáner szerelmese lettem. Olvasása közben úgy érzem, hogy van egy saját időgépem, amely visszavisz az adott korba, századok küszöbeit léphetem át ezáltal és ez engem már az első alkalommal a hatalmába kerített. Borbás Edina élethűen adja át nekünk a 20. századi hétköznapokat, annak hierarchikus rendszerét.
Az első fejezetben egy kivételes dolgot éltem át. Mivel az írónő olyan helyeket említett, ahol szinte nap mint nap megfordulok, nem volt nehéz elképzelni az egyes épületeket a mai fényűzésükben, azonban ahogyan Eliza sétált a városban minden lépésével éveket utaztam vissza a múltba, míg végül megérkeztem 1901-be a Király utcába. A szemem előtt filmszerűen változtak át a házak korabeli otthonokká, és értem el végül a Kék macskát, amely a főhelyszíne a történetünknek.
Eliza, a falusi lányka, aki nagyon szeret sütni és nagy álma egy saját cukrászda, megérkezik a hatalmas Budapestre, ahol nem fogadja más csak a tömeg, undok emberek, nem látják szívesen a háznál, ahová egy jó ismerőse küldte. A bájos leányzó a hírhedt városrész utcáit róva egy támadás áldozatává válik, de ha nem lenne a kedves és jószívű jéghordó, Poldi bácsi, nagyobb atrocitások is érték volna. Az öreg magával viszi Elizát a Kék macskába, ahol munkát és szállást kap. Azonban ez a hely nem éppen egy ártatlan, szolid lánykának való, ugyanis ez az éjszaka háza, ide a férfiak mulatni járnak és a kielégülést keresik. A regény által bepillantást nyerhetünk a fogadó életébe, az ottani munkások mindennapjaiba, és a tulaj, Somossy Károly különféle üzleteibe.
"– Mindenkit nem ismerhetek. Nagy ez a Budapest arra."
Szerteágazó történetet mutat be, nem csak Eliza áll a középpontjában, ahogyan azt várhattuk volna, hanem az egész regény a címadó épület, a Kék macska köré épült. Emiatt egy nagyobb főszál helyett sok kisebb mellékszál tette ki a könyv egészét és a lokálban élők hétköznapjait tárta elénk minden kertelés nélkül, őszintén. Úgy éreztem, mintha kis anekdotákból tevődne össze az alkotás. Ugráltunk a helyszínek és a szálak között hihetetlen gyorsasággal, ez néhol engem is megzavart, hiszen nem mélyülhettem el elég ideig ahhoz az adott cselekményben, hogy rendesen átélhessem őket, hanem már repültünk is a következő helyiségbe, és ez számomra rendezetlenség érzését is keltette. Továbbá ez nálam azt eredményezte, hogy hiányolni kezdtem valamit már az első száz oldal végeztével: a történet ívét. Nem éreztem, hogy vinne valamerre. Hogy elkezdődött valahol, hogy ívelne, hogy elérné a tetőpontját, aztán szépen lecsendesedjen, és az utolsó oldalakat olvasva megnyugodjon a lelkem. Stagnált végig, mint egy konstans függvény. Az egyes epizódok néhol izgalmasabbak voltak, az Eliza-Madarassy szál nagyon tetszett, még Melanie és Gigi részei is tartogattak néhol fordulatokat, azonban Carola Cecíliát mindvégig nem tudtam hova tenni. Nem igazán vitte előre a történetet a szememben, egy szerepét viszont meg tudom érteni: rajta keresztül mutatta be az írónő azon gyerekek sorsát, akik nem a hierarchiai rend szerint jöttek a világra. Kíváncsi voltam, változik-e valami a vége felé közeledve. Végül ambivalens érzelmeim maradtak a zárlattal kapcsolatban. Egyrészt megmelengette a szívemet. Az utolsó néhány oldalban megmutatta az írónő, hogy nem konstans annyira ez a függvény, nagyjából egy egységnyit ment felfele alig egy fejezet alatt, viszont így egy szép befejezést kaphattunk, Borbás Edina elvarrta a szálakat, nem maradt megválaszolatlan kérdésünk. Vagyis egy mégis: Miért Kék macska a lokál neve? A soraimból érezhető, hogy a dolgok negatív oldala nem a történet vége, hanem annak az eljövetele volt. Hirtelen jött és mint a villám, belecsapott a regénybe.
"Nem élhetett a lány nélkül, de vele sem."
De hogyan tudtam mégis viszonylag gyorsan a végére érni? Az írónő stílusa elragadó és hiteles. Megadta az időutazás alaphangulatát azzal, ahogyan a szavakkal játszik, ahogyan azokat rakosgatja szépen mindet egymás után különös gonddal. Rettentően gazdag és széleskörű Borbás Edina szókincse. Gyönyörű szókapcsolatokat alkot és egy szimpla esőzést is olyan szépen ábrázol, hogy összeszorult a szívem a sorokat olvasva. Minden érzelem tükröződik és átjön a mondatain keresztül.
Így összességében, mindent összevetve azt mondanám, hogy Borbás Edina szuperül ír. A stílusa könnyed és magával ragadó. De a történet felépítésén még dolgoznia kell. Igaz, a szép lezárást megkaptam tőle, a kezdés is szuper volt, de a kettő között alig történt valami. Sok volt a felesleges dolog. Egyszerre akarta bemutatni Eliza szerelmi életét és a Kék macskában zajló eseményeket, de viszont külön-külön kevés és üres lett volna mindkettő, egyben meg nem volt ilyen módon az igazi. Nem volt tetőpont, sem izgalom, sem igazi bonyodalom. Csak úgy volt az egész, és mint ahogyan azt már mondtam, nem volt íve a történetnek, ami pedig szerintem nagyon fontos, hogy érezzük, valahonnan eljutunk valahová.
Azonban vigyázat! A fülszöveg csalóka ám... Utólag nézve sem jövök rá, milyen Hamupipőke történetről van szó, hiszen nincsen benne sem üvegcipellő, sem bál és metamorfózis sem (legalábbis nem a disney-s értelemben), mikor a tündérkeresztanya megspórolja a szalagavatós ruhaköltségeket majd a tökből varázshintót varázsol, se nem takarodó és éjféli harangszó. Mostoha meg aztán pláne nincs, ahogy gonosz mostohatestvérek sem. A herceg is egy gróf, szóval úgy vélem, már nem igazán köti semmi a Hamupipőkéhez maximum a szolgálói szerepkör a főszereplők esetében. Én inkább hasonlítanám egy Micsoda nő! átirathoz némely jelenetét, mint a Disney hercegnőjéhez.
Karakterek:
Számtalan lírai és epikai mű készült arról, ha a patyolattiszta, ártatlan fiatal lány megérkezik a züllött nagyvárosba, megmarad-e a maga makulátlanságában, vagy enged a világ torzságának és az a maga képére formálja őt. Ebben a történetben Eliza ez az éteri személy, egy földre szállt angyal, a megtestesült jóság, akinek az a hibája, hogy nincs hibája. Szerintem már egy tucatszor írtam, ha nem többször, hogy nem szeretem a tökéletesnek beállított karaktereket, hiszen nincs olyan, hogy hibátlan ember, így nem tudunk vele azonosulni. Irigykedni tudunk, ám így megkedvelni nem igazán fogjuk. Bár drukkoltam neki, hogy találja meg a helyét a világban, valósítsa meg az álmait, és ki is emeltem, mennyire szerettem az Andrással közös szálát, mégsem ismerhettem meg eléggé, pedig elvileg ő a főszereplő. Ha őt nem, akkor kit? És pont ez volt a problémám a többi karakterrel is. Mind kapott egy-egy jelzőt, amelyet megtartott a regény 350 oldalán keresztül, nem történtek jellemfejlődések vagy változások, mindenki ugyanolyan maradt, amilyen az elején volt. Kivéve Aranka, a konyhásnő.
Borító:
Általában gyönyörűek a kiadó által készített borítók. Általában. A kivétel erősíti a szabályt, ugyanis ez borzalmas. Értem én, hogy egy 20. századi prostituáltat szeretne ábrázolni, de a vörös rúzs, a márványszínű bőr és a vasnyak még nem tesz valakit azzá. Tetszik, hogy a színek át vannak emelve a képről a borítóra: a nő szeme adja a háttért, a szája színe pedig a kiadó logójának alapját. De ez még nem elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet. Amúgy sem szeretem igazán a félarcokat a borítókon, ilyen nagyságban meg végképp nem. Csak a feje teszi ki a kép nagy részét, és nincs mit ezen szépíteni: csúnya. Ha nem lenne a Budapest háttér, amivel amúgy semmi bajom, akkor első gondolatom egy utolsókategóriás vámpírkönyv lenne, a második pedig, hogy így én nem venném meg. Ami azért probléma, mivel az olvasók egy része a borítójáról ítéli meg a könyvet. Ha az nem fogja meg, nincs az a fülszöveg, ami rá tudja venni, hogy vigye a kasszához. Magamból kiindulva, mert hát ítéljetek el, nekem is fontos, mennyire igényesen van megszerkesztve egy könyv előlapja, nekem egy könyvesboltban vagy könyvtárban járva biztosan nem akadna meg rajta a szemem, nem csodálnám meg, hogy aztán kiemelkedő helyet kapjon a polcomon.
Összességében:
Borbás Edinának van tehetsége az íráshoz. Szuperül átvette a kor nyelvezetét, visszarepített a 20. század elejére. De a szép szókapcsolatok és különleges leírások mellett a történetének nem volt iránya. Mintha epizódok sokaságából állt volna a regény, ugrált a térben, ez pedig zavart okozott az erőben. Hiányoltam az ívét, és ez le is vett az olvasás élményéből.
Azoknak ajánlanám leginkább, akik meg szeretnének ismerkedni egy 1900-as évekbeli fogadó életével és mindennapjaival.
Oldalszám: 350
Így összességében, mindent összevetve azt mondanám, hogy Borbás Edina szuperül ír. A stílusa könnyed és magával ragadó. De a történet felépítésén még dolgoznia kell. Igaz, a szép lezárást megkaptam tőle, a kezdés is szuper volt, de a kettő között alig történt valami. Sok volt a felesleges dolog. Egyszerre akarta bemutatni Eliza szerelmi életét és a Kék macskában zajló eseményeket, de viszont külön-külön kevés és üres lett volna mindkettő, egyben meg nem volt ilyen módon az igazi. Nem volt tetőpont, sem izgalom, sem igazi bonyodalom. Csak úgy volt az egész, és mint ahogyan azt már mondtam, nem volt íve a történetnek, ami pedig szerintem nagyon fontos, hogy érezzük, valahonnan eljutunk valahová.
Azonban vigyázat! A fülszöveg csalóka ám... Utólag nézve sem jövök rá, milyen Hamupipőke történetről van szó, hiszen nincsen benne sem üvegcipellő, sem bál és metamorfózis sem (legalábbis nem a disney-s értelemben), mikor a tündérkeresztanya megspórolja a szalagavatós ruhaköltségeket majd a tökből varázshintót varázsol, se nem takarodó és éjféli harangszó. Mostoha meg aztán pláne nincs, ahogy gonosz mostohatestvérek sem. A herceg is egy gróf, szóval úgy vélem, már nem igazán köti semmi a Hamupipőkéhez maximum a szolgálói szerepkör a főszereplők esetében. Én inkább hasonlítanám egy Micsoda nő! átirathoz némely jelenetét, mint a Disney hercegnőjéhez.
Karakterek:
Számtalan lírai és epikai mű készült arról, ha a patyolattiszta, ártatlan fiatal lány megérkezik a züllött nagyvárosba, megmarad-e a maga makulátlanságában, vagy enged a világ torzságának és az a maga képére formálja őt. Ebben a történetben Eliza ez az éteri személy, egy földre szállt angyal, a megtestesült jóság, akinek az a hibája, hogy nincs hibája. Szerintem már egy tucatszor írtam, ha nem többször, hogy nem szeretem a tökéletesnek beállított karaktereket, hiszen nincs olyan, hogy hibátlan ember, így nem tudunk vele azonosulni. Irigykedni tudunk, ám így megkedvelni nem igazán fogjuk. Bár drukkoltam neki, hogy találja meg a helyét a világban, valósítsa meg az álmait, és ki is emeltem, mennyire szerettem az Andrással közös szálát, mégsem ismerhettem meg eléggé, pedig elvileg ő a főszereplő. Ha őt nem, akkor kit? És pont ez volt a problémám a többi karakterrel is. Mind kapott egy-egy jelzőt, amelyet megtartott a regény 350 oldalán keresztül, nem történtek jellemfejlődések vagy változások, mindenki ugyanolyan maradt, amilyen az elején volt. Kivéve Aranka, a konyhásnő.
"Ez szabadság? Ha repülni próbálunk, gyorsan letörik a szárnyunk, ne menjünk túl messzire."
Borító:
Általában gyönyörűek a kiadó által készített borítók. Általában. A kivétel erősíti a szabályt, ugyanis ez borzalmas. Értem én, hogy egy 20. századi prostituáltat szeretne ábrázolni, de a vörös rúzs, a márványszínű bőr és a vasnyak még nem tesz valakit azzá. Tetszik, hogy a színek át vannak emelve a képről a borítóra: a nő szeme adja a háttért, a szája színe pedig a kiadó logójának alapját. De ez még nem elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet. Amúgy sem szeretem igazán a félarcokat a borítókon, ilyen nagyságban meg végképp nem. Csak a feje teszi ki a kép nagy részét, és nincs mit ezen szépíteni: csúnya. Ha nem lenne a Budapest háttér, amivel amúgy semmi bajom, akkor első gondolatom egy utolsókategóriás vámpírkönyv lenne, a második pedig, hogy így én nem venném meg. Ami azért probléma, mivel az olvasók egy része a borítójáról ítéli meg a könyvet. Ha az nem fogja meg, nincs az a fülszöveg, ami rá tudja venni, hogy vigye a kasszához. Magamból kiindulva, mert hát ítéljetek el, nekem is fontos, mennyire igényesen van megszerkesztve egy könyv előlapja, nekem egy könyvesboltban vagy könyvtárban járva biztosan nem akadna meg rajta a szemem, nem csodálnám meg, hogy aztán kiemelkedő helyet kapjon a polcomon.
Összességében:
Borbás Edinának van tehetsége az íráshoz. Szuperül átvette a kor nyelvezetét, visszarepített a 20. század elejére. De a szép szókapcsolatok és különleges leírások mellett a történetének nem volt iránya. Mintha epizódok sokaságából állt volna a regény, ugrált a térben, ez pedig zavart okozott az erőben. Hiányoltam az ívét, és ez le is vett az olvasás élményéből.
Azoknak ajánlanám leginkább, akik meg szeretnének ismerkedni egy 1900-as évekbeli fogadó életével és mindennapjaival.
Oldalszám: 350
Kiadó: Álomgyár
Kedvenc karakter: Madarassy András
Kedvenc idézetem:
"Elengedte a kezét, amitől űr támadt lelkében. A kezüket összetartozónak érezte. A férfi minden porcikáját az ő teste folytatásának vélte, és ezt már nem titkolta, nem titkolhatta maga előtt, mert olyan bizonyossággal élte meg, mint az élők a levegővételt."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése