"Sosem hittem volna, hogy rocksztár lesz belőlem. Az egész életem előre eltervezett volt. Futballozás a főiskolán. Bekerülni a Nemzeti Futball-ligába. Házasság a középiskolai szerelmemmel, majd boldogan élni, míg meg nem halok.
Mindkettőnk szívét összetörtem aznap, amikor közöltem vele, hogy elmegyek. Fiatal voltam. A magam szempontjából jó döntés volt, ám kettőnket illetően nem volt az. Lelkem bánatát zenében sírtam el, de őt soha nem feledtem. Az illatát… A mosolyát…
Most hazafelé tartok.
Tíz év telt el.
Remélem, képes leszek mindezt elmagyarázni neki ennyi idő után.
Még mindig utána sóvárgok. Ő az én örök szerelmem…"
Mikor megláttam a könyvtárban, hirtelen kedvem támadt újraélni azt az utat, mikor Szegeden pár évvel ezelőtt ezzel a kezemben nyaraltam. Engedtem a csábításnak, és hazahoztam, nem sokkal később meg bele is kezdtem.
A kérdés, hogy ezt jól tettem-e?
Most nagyon úgy érzem, hogy nem. Eddig bármikor, mikor szóba került a könyv, kisebb fangörcs tört rám, mennyire jó is ez a sorozat, de most azt hiszem, teljesen más érzések kavarognak bennem ennek kapcsán.
Szeretek újraolvasni könyveket, hülye logika, tudom, de néha még több értelmet ad, mint elsőnek. Érezhetitek a sorokból, hogy ez nem az a típusú könyv volt. Lehet, azért is, mert részben emlékeztem még az alaptörténetre, és ez elrontotta az egésznek a hangulatát. Ugyanis sokat rágódtam rajta, aztán egyszer csak befejeztem.
A történet hamar beindul, ami teljesen jó, és hála a kettős szemszögnek, mindét oldalról megtudhatjuk az eseményeket, amik bár egy ideig nem derülnek ki, csak húzza az írónő az időt, de azért már lehet sejteni a történések hátterét.
Josie és Liam volt az álompár egész végig a gimiben, amíg a srác úgy nem döntött, hogy új életet kezd távol mindentől, és a karrierére számíthat. De arra nem számított, hogy hazatérve a barátjuk temetésére valaki olyannal találkozik, akire egyáltalán nem számított. Akinek a létezéséről távozásakor nem tudott. Aki talán felbolygathatta volna a múltat, ha Liam tudomást szerez róla.
És nem is az eseményekkel volt baj, bár részben lehet, hogy mégis. Ugyanis most rájöttem, hogy ha elkezdünk sorolni romantikus kliséket, azoknak a nagy része ebben biztosan benne lesz. De míg ezeket próbáltam figyelmen kívül hagyni, vártam, hogy jöjjön valami izgalom, amire emlékeztem. De nem jött... Kettő durvább fordulatot vett a könyv, de annyira mélyre nem ásta az magát, hogy így izguljak a szereplőkért. Lehet, az újraolvasás okozta ezt a zsírszegénységet, de elég rossz szájízzel búcsúztam ettől a könyvtől, ami nagyon nem tetszett. Pedig elsőre annyira szerettem, tényleg nem kellett volna engednem a kísértésnek.
DE. Igen, azért volt jó oldala is. Mármint azt hiszem... Ha imádod a zenészekről szóló romantikus nyalánkságokat, akkor mindenképp itt a helyed, ugyanis Liam Page esetleg Westbury nem más, mint egy zenekar nagymenő énekese, sőt... Még két része van, ugyanis Harrisonnak és Jimmynek is keríteni kell valakit a bandából.
Nem akarom összehasonlítani más ilyen típusú könyvekkel, de az alapötlet nagyon jó, egyszerűen lehetett volna bele mást is vinni...
Karakterek:
Josie: Egy aranyos nő, aki mindent megtenne a kisfiáért, aki attól a pasastól van, akit örökké szeretni fog, és aki elhagyta. Megértem, de akkor is, ha nagy szerelem volt, akkor is valahogy tovább kellett volna lépnie, oké, Nick.. De ő egy fajankó és irányításmániás hülye. Ja igen, de Josie... Az igazság az, hogy akárhogy is szemléltette az írónő az ő szemén keresztül is a dolgokat, egyszerűen annyira nem lehetett megismerni. Pont annyit tudunk róla, amennyit az első mondatban leírtam.
Liam Westbury/Page: Igazából neki tényleg, ha lehet ezt mondani, két személyisége volt. Egy, akit a színpad átformált, és aki mindig szeretni fogja a lányt, akit 16 évesen megismert. És a kettő egymás ellentétei voltak az egy biztos. Míg az egyik rideg, addig a másik jószívű, míg Westbury szerető, addig Page került minden érzelmet.
Borító:
Úgy hiszem, hogy nem sok pozitívat hallhattatok most a számból, de ezt most bepótoljuk, ugyanis nekem ez a borító rettentőőőőően tetszik. Tökéletesen bemutatja a történetet, mégsincsenek rajta arcok, a lány egyedül Josie-t, míg a srác a kezében a gitárral Liamet szimbolizálhatja, és az, hogy így távolról nézi, úgy közelít hozzá, talán, hogy várja, de rossz irányból, vagy éppen mást, és akkor megjelenik újra az életében és bumm. Nem is spoilerezek tovább. Egyszerűen szerintem zseniális lett. Sőt, a betűk színe is illik az uralkodó barna színhez, és ehhez jön fehérrel a magyar...
Nem is rajongok tovább, szerintem levontátok, mennyire nagyon tetszik.
Összességében:
Bevallom, kicsit csalódtam, de ezt betudom annak, hogy nem elsőre estem neki. Elég sok klisés elemet tartalmaz, lehet, ha én írtam volna, mások lettek volna a fordulatok, tovább tartanak a kritikus pontok, nem derül ki minden.. De nem is ez a lényeg.
Azt hiszem, másodjára nem folytatom a sorozatot, legalábbis egy ideig. Várom, hogy ülepedjen, aztán ha teljesen egy ilyenre vágynék, akkor tudom, mihez nyúljak, de addig is Harrison és Jimmy története várat magára.
Azoknak ajánlanám leginkább, akik nem olvasták még, de szeretik ezeket a zenészes történeteket, amik tele vannak romantikával, mert akkor ez mindenképp nekik való.
Oldalszám: 300
Kiadó: Ulpius
Kedvenc karakter: Liam Westbury
Kedvenc idézet:
Oldalszám: 300
Kiadó: Ulpius
Kedvenc karakter: Liam Westbury
Kedvenc idézet:
"Testem dalol, s csak ő ismeri a melódiát."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése