Főszerepben az árnyvadászok!
"Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket.
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?
Cassandra Clare új sorozatának szívfacsaró első része telis-tele van csillogással, bűbájjal és persze árnyvadászokkal…"
Régóta nézegettük, és igazából régóta kerülgettük már egymást ezzel a könyvvel, amit persze így utólag nagyon-nagyon bánok, mert a Lady Midnight a többi Cassandra Clare regényhez hasonlóan elragadó, izgalmas és fordulatos. És persze az árnyvadász világban játszódik, amit szerintem nem lehet megunni, örülök, hogy az írónő mindig kitalál valami újat, bár azért ha egy egészen más művet alkotna, teljesen más világban, azt is szívesen elolvasnám.
Ez a trilógia a Végzet Ereklyéinek az utózmánya, 5 évvel később játszódik, mint ahogyan az befejeződik, a főszereplői azonban az utolsó kötetben megjelent Emma és Julian. A helyszín pedig nem más, mint Los Angeles.
Bár a trilógia kötetei nem kapcsolódnak szorosan az eddigiekhez, feltűnhet néhány spoiler az előzőket nem olvasók számára.
Meg kell vallanom, hogy szerintem az eleje elég lassan indult be. Történések híján voltunk, úgy éreztem, mintha csak úgy lenne az egész, csak úgy létezne az éterben. Kétszázötven oldalt elhagyva azonban nem csak sokkal fordulatosabb lesz, hanem sokkal szívhez szólóbb is.
Az egész alapja a parabatai-szerelem, amit az árnyvadászok nagybetűs Törvénye tilt. Filia, erosz és agapé szeretet közül az erosz, ami a testi szerelmet jelenti, nem bontakozhat ki két parabatai esküt fogadott árnyvadász között. Ennek ellenére Julian és Emma nem tudnak parancsolni az érzelmeiknek. Hogyan is lehetne? Hát nem arról beszélünk állandóan, hogy a szerelmet nem lehet befolyásolni? Kíváncsi voltam, miért is tiltott ez az érzés. Miért ne lehetne szerelmes az egyik árnyvadász a parabatai-ába? Miért annyira fontos ez, hogy ha mégis megtörténik, akkor az adott harcost megfosztják a rúnáitól és száműzik a világukból?
A könyv végére érve megkaptam a választ a sok kérdésemre, és összeszorult a szívem ezeket olvasván.
A krimis, nyomozós szál Cassandra Clare műveiben nem szokatlan, mind a Pokoli szerkezetekben és a Végzet Ereklyéiben is találunk hasonló jeleneteket. Ám most a kötet elég nagy részét ez tette ki, szinte az alapját képezte. Emma meg akarja találni a szülei gyilkosait. Holttestükön sok, ismeretlen nyelven írt szót találtak, amit Sebastianra kent a Klávé, a lány azonban nem hitte el nekik, tudta, hogy valami más okozta szülei halálát, ő pedig ki akarja deríteni, mégis ki tette. Bosszút akar állni rajta. Azonban a hidegbéke megköti a kezét ez ügyben, A Blackthorn testvérekkel él együtt az intézetben és az épp vándorévét ott töltő Cristinával, aki Mexikóvárosból érkezett Los Angelesbe. A Blackthorn családtól sok mindent elvettek az évek során. Szülei meghaltak, félvér tündér testvérüket, a bátyjukat a Vadűzés vitte el, a nővérüket, Helent pedig egy szigetre zárták el. Julian neveli négy kistestvérét tizenkét éves kora óta. Emma pedig ott volt számára mint egy lelki társ. A testvérek bármit megtennének, hogy visszaszerezzék elrabolt fivérüket, és amikor a tündérek követe kiszolgáltatja nekik Markot és cserébe csak annyit kérnek, hogy fejtsék meg a rejtvényt, amin épp Emma is dolgozott. Újra egyesül a család egy része, mégis nehezebb, mint azt ők hitték. Ki öli meg hidegvérrel az áldozatait és ír rá eddig ismeretlen nyelven versikét?
Olyan fordulatokat hoz a könyv a történet során, amelyekre az olvasó egyáltalán nem számít. Ki a gyilkos? Milyen célból áldoz fel ártatlan embereket?
Utolsó részként azt említeném meg, hogy olyan jó volt újra olvasni a régi karakterekről. Feltűnt Clary és Jace, Jem és Tessa is, megtudtuk, mi lett Simonnal, a Lightwood testvérekkel, a kedvenc shippemmel, Maleckel... Megnyugtató volt velük újra találkozni a papíron, és látni egy kis szeletét az életüknek a boldogan éltek, míg meg nem haltak után. :)
Mégis ami engem totálisan ledöbbentett, az a legeslegvége. Az írónő hihetetlen nagy fordulatot tesz bele, én meg csak lestem, hogy még jó, hogy a következő rész már a polcomon csücsül.
AJÁNLOM.
Karakterek:
Alapjában véve az összes karakter nagyon kedvelhető volt a könyv során. Kiemelném persze a főszereplőket, Emmát és Juliant, akik tényleg különleges helyet érdemelnek a szívemben. Eddigi kedvenc női főhősöm Cassandra Clare regényeiből Tessa Gray volt, viszont ezt a helyet most kénytelen lesz megosztani Emma Carstairszel, aki bár sokban ellentéte Tessának, mégis azt kell mondani, hogy minimum ugyanannyira bátrak. Rettentően. Juliant azonban tudnám az egyik korábbi főszereplőhöz hasonlítani, nekem hasonlított Jem Carstairs személyéhez. Ugyanolyan kissé visszahúzódóak, kedvesek, képtelenek lennének még a légynek is ártani. Annyira jólelkűek. Mellesleg mindkét karaktert imádom. Akit még meg szeretnék említeni, az Mark. Jules félig tündér-félig árnyvadász bátyja tele van meglepetésekkel és fordulatokkal. Mégis olyan titokzatos. Viszont a könyv utolsó oldalán végül nem tudtam, mit gondoljak róla.
Borító:
Csodálatos. Egyszerűen nincsenek rá szavak, mennyire imádom az Éjfél kisasszony borítóját. Olyan meseszép. Öröm már csak kézbe venni, nemhogy olvasni...
Összességében:
Sajnálom rendesen, hogy halogattam, és csak a gyönyörű borítóján ámuldoztam sokáig. A történetről is nagyjából ez a véleményem. Csodálatos, fordulatos, kiszámíthatatlan, lélegzetelállító. Cassandra Clare új szintre emelte ezzel a könyvvel az árnyvadász történeteit. Két csodálatos főszereplőt kaptunk, szerethető mellékszereplőket, egy csavarokkal teli alapszálat. Rettentően kíváncsi vagyok a folytatásra, mivel az írónő úgy vágta el a történetet, hogy ezek után muszáj olvasni a következő kötetet.
Nagyon ajánlom mindenkinek, aki egy magával ragadó fantáziavilágba szeretne csöppenni, és bár Cassandra Clare könyveinél azt ajánlom, menjen időrendi sorrendben, kezdje a Pokoli szerkezetekkel, bár némi spoilert tartalmaz az előző trilógiákkal kapcsolatban, mégis olvasható a Gonosz fortélyok külön is.:)
Oldalszám: 680
Régóta nézegettük, és igazából régóta kerülgettük már egymást ezzel a könyvvel, amit persze így utólag nagyon-nagyon bánok, mert a Lady Midnight a többi Cassandra Clare regényhez hasonlóan elragadó, izgalmas és fordulatos. És persze az árnyvadász világban játszódik, amit szerintem nem lehet megunni, örülök, hogy az írónő mindig kitalál valami újat, bár azért ha egy egészen más művet alkotna, teljesen más világban, azt is szívesen elolvasnám.
Ez a trilógia a Végzet Ereklyéinek az utózmánya, 5 évvel később játszódik, mint ahogyan az befejeződik, a főszereplői azonban az utolsó kötetben megjelent Emma és Julian. A helyszín pedig nem más, mint Los Angeles.
Bár a trilógia kötetei nem kapcsolódnak szorosan az eddigiekhez, feltűnhet néhány spoiler az előzőket nem olvasók számára.
Meg kell vallanom, hogy szerintem az eleje elég lassan indult be. Történések híján voltunk, úgy éreztem, mintha csak úgy lenne az egész, csak úgy létezne az éterben. Kétszázötven oldalt elhagyva azonban nem csak sokkal fordulatosabb lesz, hanem sokkal szívhez szólóbb is.
Az egész alapja a parabatai-szerelem, amit az árnyvadászok nagybetűs Törvénye tilt. Filia, erosz és agapé szeretet közül az erosz, ami a testi szerelmet jelenti, nem bontakozhat ki két parabatai esküt fogadott árnyvadász között. Ennek ellenére Julian és Emma nem tudnak parancsolni az érzelmeiknek. Hogyan is lehetne? Hát nem arról beszélünk állandóan, hogy a szerelmet nem lehet befolyásolni? Kíváncsi voltam, miért is tiltott ez az érzés. Miért ne lehetne szerelmes az egyik árnyvadász a parabatai-ába? Miért annyira fontos ez, hogy ha mégis megtörténik, akkor az adott harcost megfosztják a rúnáitól és száműzik a világukból?
A könyv végére érve megkaptam a választ a sok kérdésemre, és összeszorult a szívem ezeket olvasván.
A krimis, nyomozós szál Cassandra Clare műveiben nem szokatlan, mind a Pokoli szerkezetekben és a Végzet Ereklyéiben is találunk hasonló jeleneteket. Ám most a kötet elég nagy részét ez tette ki, szinte az alapját képezte. Emma meg akarja találni a szülei gyilkosait. Holttestükön sok, ismeretlen nyelven írt szót találtak, amit Sebastianra kent a Klávé, a lány azonban nem hitte el nekik, tudta, hogy valami más okozta szülei halálát, ő pedig ki akarja deríteni, mégis ki tette. Bosszút akar állni rajta. Azonban a hidegbéke megköti a kezét ez ügyben, A Blackthorn testvérekkel él együtt az intézetben és az épp vándorévét ott töltő Cristinával, aki Mexikóvárosból érkezett Los Angelesbe. A Blackthorn családtól sok mindent elvettek az évek során. Szülei meghaltak, félvér tündér testvérüket, a bátyjukat a Vadűzés vitte el, a nővérüket, Helent pedig egy szigetre zárták el. Julian neveli négy kistestvérét tizenkét éves kora óta. Emma pedig ott volt számára mint egy lelki társ. A testvérek bármit megtennének, hogy visszaszerezzék elrabolt fivérüket, és amikor a tündérek követe kiszolgáltatja nekik Markot és cserébe csak annyit kérnek, hogy fejtsék meg a rejtvényt, amin épp Emma is dolgozott. Újra egyesül a család egy része, mégis nehezebb, mint azt ők hitték. Ki öli meg hidegvérrel az áldozatait és ír rá eddig ismeretlen nyelven versikét?
Olyan fordulatokat hoz a könyv a történet során, amelyekre az olvasó egyáltalán nem számít. Ki a gyilkos? Milyen célból áldoz fel ártatlan embereket?
"– Ahhoz képest, hogy titkokat árulsz, jó sok titkot őrzöl."Imádtam olvasni.
Utolsó részként azt említeném meg, hogy olyan jó volt újra olvasni a régi karakterekről. Feltűnt Clary és Jace, Jem és Tessa is, megtudtuk, mi lett Simonnal, a Lightwood testvérekkel, a kedvenc shippemmel, Maleckel... Megnyugtató volt velük újra találkozni a papíron, és látni egy kis szeletét az életüknek a boldogan éltek, míg meg nem haltak után. :)
Mégis ami engem totálisan ledöbbentett, az a legeslegvége. Az írónő hihetetlen nagy fordulatot tesz bele, én meg csak lestem, hogy még jó, hogy a következő rész már a polcomon csücsül.
AJÁNLOM.
Karakterek:
Alapjában véve az összes karakter nagyon kedvelhető volt a könyv során. Kiemelném persze a főszereplőket, Emmát és Juliant, akik tényleg különleges helyet érdemelnek a szívemben. Eddigi kedvenc női főhősöm Cassandra Clare regényeiből Tessa Gray volt, viszont ezt a helyet most kénytelen lesz megosztani Emma Carstairszel, aki bár sokban ellentéte Tessának, mégis azt kell mondani, hogy minimum ugyanannyira bátrak. Rettentően. Juliant azonban tudnám az egyik korábbi főszereplőhöz hasonlítani, nekem hasonlított Jem Carstairs személyéhez. Ugyanolyan kissé visszahúzódóak, kedvesek, képtelenek lennének még a légynek is ártani. Annyira jólelkűek. Mellesleg mindkét karaktert imádom. Akit még meg szeretnék említeni, az Mark. Jules félig tündér-félig árnyvadász bátyja tele van meglepetésekkel és fordulatokkal. Mégis olyan titokzatos. Viszont a könyv utolsó oldalán végül nem tudtam, mit gondoljak róla.
Borító:
Csodálatos. Egyszerűen nincsenek rá szavak, mennyire imádom az Éjfél kisasszony borítóját. Olyan meseszép. Öröm már csak kézbe venni, nemhogy olvasni...
Összességében:
Sajnálom rendesen, hogy halogattam, és csak a gyönyörű borítóján ámuldoztam sokáig. A történetről is nagyjából ez a véleményem. Csodálatos, fordulatos, kiszámíthatatlan, lélegzetelállító. Cassandra Clare új szintre emelte ezzel a könyvvel az árnyvadász történeteit. Két csodálatos főszereplőt kaptunk, szerethető mellékszereplőket, egy csavarokkal teli alapszálat. Rettentően kíváncsi vagyok a folytatásra, mivel az írónő úgy vágta el a történetet, hogy ezek után muszáj olvasni a következő kötetet.
Nagyon ajánlom mindenkinek, aki egy magával ragadó fantáziavilágba szeretne csöppenni, és bár Cassandra Clare könyveinél azt ajánlom, menjen időrendi sorrendben, kezdje a Pokoli szerkezetekkel, bár némi spoilert tartalmaz az előző trilógiákkal kapcsolatban, mégis olvasható a Gonosz fortélyok külön is.:)
Oldalszám: 680
Kiadó: Könyvmolyképző
Kedvenc karakter: Emma Carstairs, Julian Blackthorn
Kedvenc idézetek:
"– Ha szeretsz valakit, akkor a részeddé válik. Része mindannak, amit teszel. Benne van a levegőben, amit beszívsz, a vízben, amit megiszol, a vérben, ami az ereidben folyik. Az érintése örökké megmarad a bőrödön, a hangja örökké a füledbe cseng, a szavai örökké a fejedben járnak. Ismered minden álmát, mert a rosszak a te szívedet is megsebzik, a szépek pedig téged is boldoggá tesznek. És nem tartod őt tökéletesnek, hanem ismered minden hibáját, tudod róla a teljes igazságot, felfedezed a legrejtettebb titkait, de mindez nem ijeszt el tőle; sőt ettől csak még jobban szereted őt, mert nem vágysz a tökéletességre. Csakis őt akarod."
*
"– Miért húztad ki a nyilat? – faggatta, és lehúzta a saját pulóverét. Egy spagettipántos trikót viselt alatta. Megtörölgette Julian mellkasát és oldalát a pulcsival, felitatta a vért, amennyire csak tudta. Julian egyre jobban zihált.
– Mert amikor valaki… beléd lő egy nyílvesszőt… – hörögte –, nem az a legelső reakciód, hogy… „Köszi szépen a nyilat, azt hiszem, megtartom.”
– Jó tudni, hogy a humorérzéked sértetlen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése