"Kate Worthington jól tudja, hogy soha nem mehet feleségül kiszemeltjéhez, ezért elhatározza, Indiába utazik, hogy megzabolázza nyughatatlan lelkét, és megszabaduljon kellemetlen családjától. Kotnyeles édesanyjának azonban más tervei vannak. Az asszony alkut köt Kate-tel: elutazhat Indiába, de csak akkor, ha egymás után három házassági ajánlatra is nemet mond.
Kate, hogy teljesítse a megállapodást, az impozáns Blackmoore-i kastélyba utazik, és kedves gyerekkori pajtásához, Henry Delafieldhez fordul segítségért.
Ám ha szívügyekről van szó, nincs helye alkudozásnak, és a legalaposabb tervek is dugába dőlhetnek. A zord, szeles észak-angliai partvidéken Kate végül kénytelen szembenézni az igazsággal, amit még saját maga előtt is titkolt.
Lehet, hogy éppen az a házassági ajánlat szabadítja meg a szenvedéseitől, amit feltett szándéka elutasítani?
Az 1820-as években játszódó Blackmoore igazi romantikus regény, egy fiatal nő magával ragadó története, aki komoly áldozatok árán tanulja meg, hogy a szívére kell hallgatnia."
A betegségben szenvedő könyvmolyt csak egy dolog tudja jobb kedvre deríteni, mégpedig, hogy végre lesz ideje olvasni. És amikor megtalálja a tökéletes regényt, annál nincs jobb érzés, mint megunhatatlanul lapozni a könyvet, néhol elmorzsolni egy könnycseppet, érezni a főszereplők minden érzelmét, a szomorúságot, a fájdalmat, a haragot, a szerelmet. Izgulni értük, mi lesz a sorsuk a következő fejezetben.
Én a Blackmoore-ban megtaláltam mindezt.
Julianne Donaldson már az Edenbrooke-kal is elvarázsolt, nem gondoltam volna, hogy ezen a második résszel túl tud tenni, mégis ez történt. Elrepített, és már az első oldalakon beszippantott, onnantól pedig már nem volt megállás, a szívem és a kíváncsiságom húzott tovább és tovább, amíg végül el nem értem igencsak hamar a köszönetnyilvánításos részhez.
Nagyon szeretek néha elmélyedni a történelmi romantikusok között, annyi csoda van azok köztük is, különleges érzés kiszakadni a mai világból, a szürke hétköznapokból, és egy teljesen más évszázadba csöppenni. Most is ez kellett nekem. Lélekben máshol, egy másik univerzumban járni. A Blackmoore elrepített engem a 19. századi Angliába, ahol megismerkedhettem a titkokat rejtegető Kate-tel — aki az önfejűségével és a tenni vágyásával magamra emlékeztetett egy kicsit — és a rettentően kedves, jószándékú, elvarázsoló Henry Delafielddel. Színesebbé tették az amúgy is nagyon csodálatos, izgalmas és kalandos történetet.
A regény már az első oldalaival teljesen a bűvkörébe vont, és nem engedett ki onnan egészen addig, amíg az utolsóra nem értem. Ehhez közrejátszhatott az írónő csodálatos, gördülékeny stílusa, ami mindig arra késztetett, hogy még egy kicsit, na még egy kicsit, aztán arra lettem figyelmes, hogy már nincs hova, ugyanis a végére értem. Ahol egyszerre sírtam és nevettem. Annyira meghatott a befejezés, de fájt, hogy nincs tovább, mégis annyira csodálatos volt, gyönyörű és aranyos, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül.
Káprázatos, titkokkal övezett történet, ami magához láncolja az olvasót egészen a végéig, sőt még utána is. Lehetetlen igazából szavakba önteni, pontosan mit is érzek, egyszerűen ezt meg kell tapasztalni.
Az elején még szinte minden homályos, nem értjük, miért javítja ki a lány a szeretteit, hogy ne Kittynek, hanem Kate-nek hívják ezentúl. Miért nem akar soha férjhez menni? Milyen botrány lengte körül a családját? Végignézhetjük egy álmodozó lány történetét, aki felkel hajnalban, hogy hallgassa a madarak énekét, hogy sétáljon a lápon, megkeressen titkos átjárókat. Aztán ahogy olvassuk, a kép folyamatosan tisztul, a titkokra fény derül egy-egy múltba való visszatekintésből.
Lehetetlen szavakba önteni az érzéseimet, mégis annyit azért mondhatok, hogy a történelmi romantikusok kedvelőinek kihagyhatatlan olvasmány.
NAGYON AJÁNLOM.
Karakterek:
Már beleszőttem fentebb, hogy mennyire megkedveltem a könyv karaktereit. Kate személyisége részben hasonlít az enyémhez, makacs, önfejű, kitűnik a tömegből a nem megszokott viselkedésével. Ez a különcsége okozza, hogy nem hasonlít a korabeli lányokhoz, de egyáltalán nem is akar. Rossz szemmel néz a családjára, nem akar olyan lenni, mint ők. Mesterkélt és álszent. Megveti a szerelmet, mert amit erről lát, rossz példaként lebeg a szeme előtt. A szerelem csak szenvedést és fájdalmat okoz. Megfutamodik a saját érzelmeitől, elzárja őket, részben hogy magát, másrészt hogy szerelmét védje. Henryt viszont nem lehet nem megkedvelni a regény során. Annyira tiszta és kedves. Nem egy badass rosszfiú, de az én szívemet mégis elrabolta a maga jóságával és szeretetével. Mindenkinek kívánok egy Henry Delafieldet!
Borító:
Bár nem kapcsolódik egymáshoz a kettő, borítójukban mégis hasonló az Edenbrooke és a Blackmoore. Mindkettőn két képet mostak egymásba, viszont ez az előbbinél fogjuk rá, hogy szépen sikerült, az utóbbinál viszont egyáltalán nem tetszik a megoldás. A fotók között megjelenik egy fekete folt, ami rontja az összhatást. Pedig alapjában véve a történethez passzoló és amúgy is gyönyörű képeket válogattak össze. Egyedül az egyikből a másikba vezető feketeség az, ami nem tetszik benne.
Összességében:
Julianne Donaldson könyvei a történelmi romantikus zsánerben igazi gyöngyszemek. Könnyed, aranyos, káprázatos. Ahogy ez mind jellemző Henry és Kate történetére is. Visszarepülve a 19. század Angliájába egy gyönyörű, megható történettel találjuk szembe magunkat, ahonnan egyszerűen nem akarunk kiszakadni. Olvastatja magát teljes egészében, nincs megállás, csak amikor már az utolsó oldalakat lapozgatjuk. A végén az olvasó szíve egyszerre sír és nevet. Egy csodálatos történetet hagyott maga mögött, ezért boldogság ül ki az arcára, de mégis könnyek potyognak rajta, mert a végére ért.
A történelmi romantikus regények szerelmeseinek mindenképp ajánlom, hogy az életük folyamán vegyék kezükbe ezt a csodát, azonban legszívesebben mindenkinek a kezébe adnám, aki egy rettentően kedves, aranyos történetre vágyik egy borongós, téli napon, vagy ha éppen a betegszabadságát tölti, mint szerény személyem.
Oldalszám: 344
A regény már az első oldalaival teljesen a bűvkörébe vont, és nem engedett ki onnan egészen addig, amíg az utolsóra nem értem. Ehhez közrejátszhatott az írónő csodálatos, gördülékeny stílusa, ami mindig arra késztetett, hogy még egy kicsit, na még egy kicsit, aztán arra lettem figyelmes, hogy már nincs hova, ugyanis a végére értem. Ahol egyszerre sírtam és nevettem. Annyira meghatott a befejezés, de fájt, hogy nincs tovább, mégis annyira csodálatos volt, gyönyörű és aranyos, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül.
Káprázatos, titkokkal övezett történet, ami magához láncolja az olvasót egészen a végéig, sőt még utána is. Lehetetlen igazából szavakba önteni, pontosan mit is érzek, egyszerűen ezt meg kell tapasztalni.
"Az erdei pacsirta a szív fájdalmáról dalol. A fecske vidám csivitelése a patak zúgására emlékeztet. A feketerigó füttye a hazatérését hirdeti."Hihetetlen egy regény. Annyira csodálatos. Nem tudok mást mondani róla. Imádtam minden sorát, minden mondatát és betűjét. Olyan gyönyörű és káprázatos szerelmet mutat be ez a párszáz oldal, amit minden romantikus lélek meg akar tapasztalni. Én biztosan.
Az elején még szinte minden homályos, nem értjük, miért javítja ki a lány a szeretteit, hogy ne Kittynek, hanem Kate-nek hívják ezentúl. Miért nem akar soha férjhez menni? Milyen botrány lengte körül a családját? Végignézhetjük egy álmodozó lány történetét, aki felkel hajnalban, hogy hallgassa a madarak énekét, hogy sétáljon a lápon, megkeressen titkos átjárókat. Aztán ahogy olvassuk, a kép folyamatosan tisztul, a titkokra fény derül egy-egy múltba való visszatekintésből.
Lehetetlen szavakba önteni az érzéseimet, mégis annyit azért mondhatok, hogy a történelmi romantikusok kedvelőinek kihagyhatatlan olvasmány.
NAGYON AJÁNLOM.
Karakterek:
Már beleszőttem fentebb, hogy mennyire megkedveltem a könyv karaktereit. Kate személyisége részben hasonlít az enyémhez, makacs, önfejű, kitűnik a tömegből a nem megszokott viselkedésével. Ez a különcsége okozza, hogy nem hasonlít a korabeli lányokhoz, de egyáltalán nem is akar. Rossz szemmel néz a családjára, nem akar olyan lenni, mint ők. Mesterkélt és álszent. Megveti a szerelmet, mert amit erről lát, rossz példaként lebeg a szeme előtt. A szerelem csak szenvedést és fájdalmat okoz. Megfutamodik a saját érzelmeitől, elzárja őket, részben hogy magát, másrészt hogy szerelmét védje. Henryt viszont nem lehet nem megkedvelni a regény során. Annyira tiszta és kedves. Nem egy badass rosszfiú, de az én szívemet mégis elrabolta a maga jóságával és szeretetével. Mindenkinek kívánok egy Henry Delafieldet!
Borító:
Bár nem kapcsolódik egymáshoz a kettő, borítójukban mégis hasonló az Edenbrooke és a Blackmoore. Mindkettőn két képet mostak egymásba, viszont ez az előbbinél fogjuk rá, hogy szépen sikerült, az utóbbinál viszont egyáltalán nem tetszik a megoldás. A fotók között megjelenik egy fekete folt, ami rontja az összhatást. Pedig alapjában véve a történethez passzoló és amúgy is gyönyörű képeket válogattak össze. Egyedül az egyikből a másikba vezető feketeség az, ami nem tetszik benne.
Összességében:
Julianne Donaldson könyvei a történelmi romantikus zsánerben igazi gyöngyszemek. Könnyed, aranyos, káprázatos. Ahogy ez mind jellemző Henry és Kate történetére is. Visszarepülve a 19. század Angliájába egy gyönyörű, megható történettel találjuk szembe magunkat, ahonnan egyszerűen nem akarunk kiszakadni. Olvastatja magát teljes egészében, nincs megállás, csak amikor már az utolsó oldalakat lapozgatjuk. A végén az olvasó szíve egyszerre sír és nevet. Egy csodálatos történetet hagyott maga mögött, ezért boldogság ül ki az arcára, de mégis könnyek potyognak rajta, mert a végére ért.
A történelmi romantikus regények szerelmeseinek mindenképp ajánlom, hogy az életük folyamán vegyék kezükbe ezt a csodát, azonban legszívesebben mindenkinek a kezébe adnám, aki egy rettentően kedves, aranyos történetre vágyik egy borongós, téli napon, vagy ha éppen a betegszabadságát tölti, mint szerény személyem.
Oldalszám: 344
Kiadó: Könyvmolyképző
Kedvenc karakter: Henry Delafield és Katherin Worthington
Kedvenc idézetek:
"– […] Így érezhetett Ikarosz, amikor túl közel repült a naphoz. Ilyen közel voltál hozzám, a karomban tartottalak, a leggyönyörűbb szavakat súgtam a füledbe, de te nemet mondtál, újra meg újra – mondta fojtott, rekedtes hangon, és a tekintete láttán lángra lobbant a testem, földbe gyökerezett a lábam. – Úgy éreztem, megszakad a szívem! – lehelte csüggedten."
*
"– Rabszolgaság és nyomorúság? – hűlt el Henry. – Én nem így látom – csóválta meg a fejét. – Szerintem a házasság a rokonlelkek egymásra találása. Kapocs, ami természetesen kötelezettségekkel is jár, de éppen ebben rejlik az ereje. A legkedvesebb barátod egy életen át kitart melletted, és hűséges, odaadó társaddá válik. Én ilyennek látom a házasságot. Ezért is hiszek benne."
 |
| Mi más lehetne egy ilyen csoda? |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése