Tarryn Fisher - Kapd be, szerelem!

HANGULAT                                MOLY                                        2018

"Helena Conway szerelmes lesz. 

Akaratlanul. 

Észrevétlenül. 

De nem véletlenül. 

Kit Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna… Ha nem Helena legjobb barátnőjével találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és másokra is gondolni. Egészen addig, amíg fittyet nem hány az egészre. 

Tarryn Fisher, New York Times sikerkönyves szerző lehet, hogy vagányabb nálad, de ezt nem dörgöli az orrod alá. Az első diplomáját a Roxfort Varázsló és Boszorkányképző Szakiskolában szerezte. Az emberi természet nagy tisztelője, egy hús és vér gonosz, mégpedig a Mardekár házból. A szíve sötét, de az olvasóit azért kedveli. Jelenleg Washingtonban él fiával és lányával. 

Az év legizgalmasabb regénye a női útkeresésről és a szerelemről."

Mikor a kiadó bejelentette, hogy az idei Könyvfesztivál egyik újdonsága a F*ck love lesz, már csak magáért a címért és a borítójáért is magaménak akartam tudni. Nagy reményekkel álltam az olvasásához, ennek ellenére elég sokáig húztam az időt, míg a kezembe került. Ismeritek az érzést: Mindig van újabb, érdekesebb, sürgetőbb, a saját példányok meg néha háttérbe szorulnak emiatt. 

A regény megjelenésekor biztos voltam benne, hogy imádni fogom, majd jöttek a különféle vélemények, végül az olvasótábora két részre szakadt; akik imádták és akik gyűlölték. Ez eléggé megosztott engem is, kezdtem kételkedni abban, hogy biztosan nekem íródott a könyv, de aztán a kíváncsiság győzött. Meg akartam tudni, én melyik csapatba is tartozom. 

De az az igazság, hogy nekem Tarryn Fisher stílusa nem tetszik. Harmadjára találkoztam vele, elsőként a Kihasznált alkalommal próbálkoztam meg, de néhány oldal után feladtam, és inkább visszavittem a könyvtárba. Egyszerűen nem fogott meg sem a stílusa, sem a története. Következőnek a Colleen Hooverrel közös trilógiájával szemeztem, majd meg is vettem amint megjelent. Azonban az sem varázsolt el kellőképpen, a többi részével már nem is bajlódtam a sorozatnak, pedig időközben azoknak a fordítása is megjelent itthon. Végül pedig a Kapd be, szerelem! került a kezem közé, de van egy olyan érzésem, hogy nem kísérletezek többet az írónővel, és inkább kijelentem: Nem férünk mi meg egymás mellett Tarryn Fisherrel. Van ez így.

"Egyvalamit megtanultam. Nem futhatsz el, hogy megtaláld önmagad. Saját magad mindig veled lesz, akárhova mész is." 

Már az első fejezetet olvasva volt egy ilyen "Mivan?!" érzésem, ugrált összevissza, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, milyen könyvbe kezdtem bele. De mint a rész utolsó oldala kimondta, egy álomba csöppentem bele, amely ezután meghatározza a főszereplőnk, Helena életét. Ebben az általa elképzelt párhuzamos univerzumban a nő már kétgyermekes és elvált anyuka, nyugalmas életet él Washingtonban, a családi ház elmehetne az IKEA-katalógus címlapjára is, azonban második férjeként nem mást álmodott meg, mint legjobb barátnője aktuális pasiját. Eleinte az utóbbin nem is lepődtem meg, úgy voltam vele, majd kiderül, aminek ki kell derülnie a folytatásban, így olvastam is tovább. Azonban a valóságba visszatérve Helena rádöbben, hogy ez csak egy álom volt, a cselekmény univerzumában Kit nagyon is Dellához tartozik, főszereplőnk mégis ennek a látomásnak eleget téve, vagy talán éppen amiatt, gyengéd érzelmeket kezd táplálni a férfi iránt. Bár én az álmaim nagy részére nem emlékezem, ami nagy kár, mert íráshoz onnan szoktak jönni a legjobb ihletek, mégis úgy gondolom, hogy Helena túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonított a sajátjának. Azután már csak akörül forgott az élete, hogy be tudja tölteni azt, és őszintén, a könyv befejeztével sem világosodtam meg aziránt, ő ezt miért tartotta olyan fontosnak. Mondanak hasonlót az emberek, hogy akivel álmodsz, ő lefekvés előtt rád gondolt, vagy valami hasonlót, azonban ha ez igaz lenne, a kedvenc színészeim és énekeseim elég sokszor álmodhatnak velem, mivel a saját idealizált világomban elég sokszor éneklek együtt a színpadon a One Directionnel és játszom egy film főszerepét közösen Johnny Deppel, vagy éppen a Trónok harca világának egyik rég elveszett, halottnak hitt Targaryene vagyok. De nem túl sok annak az esélye, hogy valamelyikük is pont rólam ábrándozott volna mielőtt nyugovóra tért. Így kijelenthetem, hogy ez az álomból kiindult cselekmény engem nem éppen fogott meg, azonban kíváncsivá tett, mi is lesz a befejezés. 

"Ha gyakran ölelgetsz valakit, ismerős lesz az illata, amit a meghittség, közelség és vigasz érzésével társítasz." 

Azonban a történet számomra sok ideig nem lett érdekfeszítőbb, sőt csapongott összevissza, Helena még mindig az álmát és Kitet hajkurászta, akivel egyre közelebb kerültek egymáshoz mint barátok. Viszont Della és Kit kapcsolata nem akart megszakadni, persze Helena túl jólelkű volt ahhoz, hogy ezt kívánná, Della pedig bármennyire gonoszan bánt vele, ő a legjobb barátjának tartotta. Nemes gesztus, de néha tudni kell, mikor kell elengedni egy számunkra valamikor fontosnak ítélt személyt. Főszereplőnk önmagával küszködve inkább elmenekül, ne is legyen közel a szeretett férfihoz, inkább annak szülőhelyére költözik, ahol viszont az ő szavaival élve is elcseszett szituációba keveredik. Ugyanis az új lakótársa és kedves barátja  pont Kitnek gyerekkori a szerelme lesz, aki egykoron nagyon megbántotta őt, ezért is lépett olajra a férfi. Gondoljunk csak bele. Helena bele van esve a pasiba, aki a legjobb barátjának a nagy szerelme, és mikor elhagyja a várost, hogy távol kerüljön Kittől, összebútorozik a srác volt barátnőjével. Huh. Komplizierte Situation. 

Sokáig vártam a fordulatra, amely számomra meghozta, hogy minimálisan értékelni tudjam ezt a könyvet, és ne kész időpocsékolásnak tituláljam magamban. A sok "terhes-nem terhes" szituáció után, amely a sokadik után engem már kezdett untatni, egy hatalmas trauma keretei között megláthatjuk, hogy valójában Helena amennyire bűnös ebben a dologban, annyira övé az áldozat szerepe is. Az utolsó száz oldalon kaptam egy kis lelki töltetet a könyvtől, amelyet plusz pontként könyveltem el. Azonban ettől függetlenül nem sikerült megszeretnem a karaktereket. Sem Helenát igazán ‒ bár a humora néhol mosolyt csalt az arcomra ‒, sem Dellát ‒ őt emberi, mégis inkább negatív szereplőként éltem meg ‒, Kitet pedig aztán pláne nem. Helena sokszor a fejéhez vágja a regény során, hogy gyáva és nem képes választani. Sokszor én is így éreztem. Inkább másra hárítaná a felelősséget, mint hogy egyetlen döntést is neki kelljen meghoznia. Ez néhol változott, mégsem sikerült megszeretnem a férfit. És ha már Kit, akkor meg kell jegyeznem, hogy úgy tűnik nem csak a Bexi sorozat Tomija szeret minden alkalommal sétálgatni, hanem a F*ck love férfi főszereplője is igen gyakran megy csak úgy bandukolni, és igen... sokszor azt gondoltam, bár sétálna el egyszer végleg. A háromszögön kívül azonban volt még egy karakter, aki szerintem nem kapott elég teret, nem tudott kibontakozni, így nem is nagyon értettem a szerepét a könyvben, ez pedig Muslim. Őt nem igazán tudtam hova tenni. Olyan volt a feltűnése, mintha az írónő még egy plusz, bár erőltetett csavart akart volna belevinni a történetbe.
Őszintén megvallva örültem, amikor sikerült befejeznem, és rájöttem, hogy belekezdhetek egy másik regénybe. De akkor miért nem tettem le korábban, ha ennyire nem élveztem az elejét főleg? Mert tényleg érdekelt, hogy mi lesz a legvége, hogyan búcsúzik el a könyv az olvasójától. És bár az is eléggé összecsapott lett véleményem szerint, és maradtak elvarratlan szálak, végül is aranyosan záródott.

Borító:
A külseje a regénynek az, amely már az első pillanatban megvett magának. Olyan erőteljes, kemény, kicsit morbid, de gyönyörű. Imádom a színösszeállítást, és ennél a kitépett szívet tartó kéznél nem is kellett több rá, hiszen ezen kívül a cím betűtípusa annyira magára vonja az ember figyelmét, mintha külön tárgyként szerepelne a képen.

Összességében:
A Kapd be, szerelem!-mel elég rázósan indult a kapcsolatunk, voltak benne hullámvölgyek, némelyik rész jobban, míg a másik kevésbé tetszett. A regény olvasása után a kérdésem: Egy álom valójában meg tudja ennyire változtatni az embert és az életcéljait? Nem sikerült elég élethűen ábrázolnia az írónőnek, így ezt nekem nem sikerült elhinnem az olvasása közben. A karakterek sem kerültek közel a szívemhez, nem is lehetett eléggé megismerni őket ahhoz, hogy ez megtörténjen.
Azt hiszem, nem próbálkozom többet Tarryn Fisher könyveivel, mint kiderült: én és a regényei összeférhetetlenek vagyunk.
Mégis ha valakinek ajánlanám, akkor azok lennék, akik kíváncsiak egy nő életútkeresésére, ahogy próbálja betölteni a szó szerinti álmait és megtalálni a szerelmet.

Oldalszám: 330

Kiadó: Könyvmolyképző

Kedvenc karakter: -

Kedvenc idézetek:

"Mindig a nők választják ki a férfiakat, és a férfiak mindig a rossz nőt választják." 

*

"– Megpróbálni megválni valamitől, amit szeretsz, olyan, mint vízbe fojtani magad. Szeretnéd megtenni, de ellenkezik a természettel, hogy ne vegyél levegőt. Követeli a tested; és az eszed is azt súgja, hogy szükséged van rá. Végül a felszínre törsz, és veszel egy nagy levegőt, mert képtelen vagy megtagadni magadtól a légzés alapvető szükségletét. A szerelemét. A heves vágyét."

*

"Valóban van hely a szívemben a megbocsátásra; de az életemben nincs hely egy olyan embernek, akinek folyamatosan szüksége van rá."

*

"– Nem kávézom – jegyzi meg Kit. Nagyot kortyolok, és értetlenül nézek rá a bögrém fölött.
– Ezért nem mosolyogsz soha. Jobban tennéd, ha rászoknál."