Ruby szintén túlélte a betegséget, így nála is megjelent egy képesség, amely talán mind közül a legveszélyesebb. És képtelenek uralni. Tízéves volt, mikor Thurmondba, a legkegyetlenebb táborba hurcolták. Az évek teltek, a napok egyformák voltak, és nem volt semmi remény, hogy egyszer majd kiszabadul Ám egy nap az egyik ápolónő segítségével sikerül elmenekülnie, de hamar kiderül, hogy a nőben sem bízhat, így egyedül kell boldogulnia. Útközben találkozik Liammel, Charlesszal és Suzuméval, akik szintén táborlakók voltak egy másik városban. Közösen indulnak el, hogy megtalálják East Rivert, ami a szóbeszéd szerint az egyetlen biztonságos menedéket jelentheti a szökött gyerekeknek. Az út során Ruby és Liam egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ám amikor elérik az East Rivert, kiderül, hogy semmi sem olyan, amilyennek látszik."
A Sötét elmék egy hirtelen felindulás eredményeként került a magánkönyvtáramba. A moziteremből kiérve egyszerűen tudtam, hogy nekem ezt el kell olvasnom, pedig a film nem volt hatalmas durranás, mégis könnyekig meghatott, nem csak a borzalmas baconös popcorn íze siratott meg, ezt a barátnőm is tanúsíthatja. Összességében viszont azt kell mondjam, azt kaptam a regényről is, mint a filmtől. Egy aranyos, kedves fantasy történetet némi izgalommal és néhány szívszorító jelenettel. Azt viszont örömmel mondhatom, hogy a film készítői igazán ügyeltek arra, hogy visszaadják az alaptörténet hangulatát, alig néhány észrevehető mozzanatot változtattak meg a könyv megfilmesítésekor. Ez pedig manapság elég ritka számba megy.
Amerikában a gyerekek körében egy járvány terjeng és végzetes pusztításokat végez. A fiatal Ruby Daly annyit vesz észre az egészből, hogy az iskolatársai egyik napról a másikra nem jelennek meg az intézményben, a híradó halálesetek rengetegéről számol be, és egyre többen esnek a járvány áldozatául. Azonban ez nem olyan vírus, mint egy komolyabb influenza vagy pestis. Hatalommal, különleges erővel ruházza fel az embert. A felnőttek rettegnek és félnek a következményektől, féltik a saját gyereküket is, az állam összegyűjti és táborba viszi őket megkülönböztetésül pedig színekkel látja el a fiatalokat. Zöld, kék, sárga, narancs és piros. Az utóbbi a két legveszélyesebb. Az ezekbe tartozó gyerekeket elvitték és soha nem látták többet. Ruby az első vizsgálaton rájön, mit jelent az, hogy ő Narancs. A képességét használva meggyőzi a vizsgáztatót, hogy hamisítsa meg az eredményt, így a Zöldek közé kerül, ahol minden nap éveken keresztül rejtőzködnie kell, hogy védje magát. Ám a Gyerek Liga egyik munkatársa rájön a titkára, és ráveszi Rubyt, hogy tartson vele, megígéri, hogy nem esik bántódása, vigyázni fognak rá és elrejtik őt. De vajon tényleg azok, akiknek mondják magukat? Tényleg csupa jótéteményből akarnak segíteni a lányon? Ruby végül egy hozzá hasonló csapathoz verődik, akiknek céljuk megtalálni a Szökött Srácot. És innen indul be igazán a kaland.
"A legfontosabb, amit valaha tettél, az, hogy megtanultad, hogyan kell túlélni mindazt, amin keresztülmentetek. Ne hagyd, hogy bárki azt éreztesse veled, hogy nem ezt kellett volna tenned, hogy megérdemelted, hogy a táborba zárjanak."
Aranyos történet volt. De talán jobban élveztem volna, ha előtte nem látom a filmet, mivel így tudtam minden egyes következő mozdulatát a szereplőknek.
Sokszor a film inspirál, hogy olvassam el a könyvet is. Hiszen akkor a vetítést is élvezem, nem keresem benne a hibát és a különbségeket, ha fordítva történik, akkor általában kidobott pénz számomra a mozi. Most viszont az a furcsa helyzet állt elő, hogy a film hasonló kaliberű lett a könyvvel. Az utóbbi sem 100%-os, főleg nem egy Sarah J. Maas könyv után nem, sajnos, ebből következik, hogy a film is csak egyszeri nézésre alkalmas, és számomra a történet is olyan volt, hogy egyszer elég volt levetíteni mindegy, hogy azt rendes vagy átvitt értelemben gondolom. És itt jön a képbe a kérdés, hogy akkor miért is éreztem ennyire késztetést, hogy el is olvassam? Gőzöm sincs. Vártam valami pluszt talán... Nem is tudom pontosan mit, de hiányérzetem maradt a könyvet befejezve. Nem bántam meg, hogy a kezembe vettem, jó sok molyos kihíváshoz szuper teljesítés volt, mondja ezt az aktív molyoló és plecsnivadászós énem, de késztetést azt nem érzek, hogy azon nyomban folytassam a sorozatot.
Karakterek:
Őszintén, nem igazán tettek rám mély benyomást a szereplők. Ruby még fiatal, sokszor ő sem tudja igazán, hogy mit akar, Clancy szitáján meg végképp nem lát át. Nem mondanám kimondottan bátornak sem, az utolsó oldalakon azonban valami lángra kap benne, és elveti az önazonosság csíráját, és hát egy kötet meg több év kellett hozzá, hogy megtalálja önmagát, így a további részekben már nem kell keresgélnie. Mindezt foghatjuk a táborban átéltekre, a stabil családi háttér hiányára. Végtére viszont örültem, hogy nem egy tipikus fantasy YA szereplő, mégis végig közömbös maradt számomra.
Bevallom őszintén, hogy Liam sokkal több dolgot mozgatott meg bennem a filmben, mint a könyv olvasása közben. Itt megmaradt a féltő nagytesó szerepében, ahogyan Zúval bánt, na meg a kedves és óvó barát körében Rubyval és Pufival.
Úgy tűnik, hogy az imént pont az ellentétes gondolataim támadtak a szereplőkkel kapcsolatban, mint a film közben. Pufit a film bár pozitív karakterként mutatja be, nem igazán lehet megszeretni. Tudálékos, akadékos, ki gondolta volna, hiszen Zöld, itt viszont ugyan a kezdetekkor negatívan viszonyult Ruby irányába, az egyetlen humoros karaktere volt a kötetnek, aki színesítette a történetet.
Borító:
Amikor erősen hezitáltam a könyvesboltban, hogy melyik külsővel is jöjjön velem haza a könyv, nem igazán tudtam dönteni. Amennyiben jól láttam, eredeti borítóval már nem is nagyon árulják a regényt, pedig amúgy az is elég csinos, viszont nekem a filmes borítók jobban tetszenek. Kivételesen. Azokat összehasonlítva a puha borítós, a fekete-fehér narancssárga betűkkel elég ütősre sikeredett, hiszen a színeken van a fő hangsúly, ahogyan az magában a könyvben is, nekem valamiért jobban tetszik a keményborítós változatban, amikor a színek harmóniát árasztanak magukból, ugyanúgy megjelenik a narancssárga-sárga árnyalatvilága, és hát innen ki is találhatjátok, nálam melyik verzió talált otthonra...
Összességében:
Egy kellemes kikapcsolódást jelentett számomra ez a történet. Tény, hogy egyedi a fantasy zsánerben mind a történet, mind a szereplők tekintetében, engem mégsem sikerült igazán megérintenie. Végig közömbös maradtam az irányába, vártam valami extra bummot, ami miatt úgy érezzem, hogy egy pillanatra sem szabad megválnom a soroktól. Egy Sarah J. Maas könyvvel persze nehéz felvenni a kesztyűt, de mégsem lehetetlen. Talán valami ilyesmit hiányoltam belőle. Még több akciót, fordulatot és izgalmat, hiszen az alaptörténete ilyenekre abszolút nyitottra lett teremtve. Sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, véleményem szerint.
Bár már a mozifilm után is hasonló érzéseim voltak: egyszeri kikapcsolódásra alkalmas, másodszor viszont már valószínűleg unnám. Valami ilyesmi kavarog a fejemben jelenleg is.
Azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik szeretik a fantasy zsánert, nem bánják, ha kicsit lassan indul be a történet kereke, és akiket vonz, mi is szolgálta a filmadaptáció alapját.
Oldalszám: 462
Kiadó: Maxim
Kedvenc karakter: Pufi
Kedvenc idézeteim:
A Sötét elmék egy hirtelen felindulás eredményeként került a magánkönyvtáramba. A moziteremből kiérve egyszerűen tudtam, hogy nekem ezt el kell olvasnom, pedig a film nem volt hatalmas durranás, mégis könnyekig meghatott, nem csak a borzalmas baconös popcorn íze siratott meg, ezt a barátnőm is tanúsíthatja. Összességében viszont azt kell mondjam, azt kaptam a regényről is, mint a filmtől. Egy aranyos, kedves fantasy történetet némi izgalommal és néhány szívszorító jelenettel. Azt viszont örömmel mondhatom, hogy a film készítői igazán ügyeltek arra, hogy visszaadják az alaptörténet hangulatát, alig néhány észrevehető mozzanatot változtattak meg a könyv megfilmesítésekor. Ez pedig manapság elég ritka számba megy.
Amerikában a gyerekek körében egy járvány terjeng és végzetes pusztításokat végez. A fiatal Ruby Daly annyit vesz észre az egészből, hogy az iskolatársai egyik napról a másikra nem jelennek meg az intézményben, a híradó halálesetek rengetegéről számol be, és egyre többen esnek a járvány áldozatául. Azonban ez nem olyan vírus, mint egy komolyabb influenza vagy pestis. Hatalommal, különleges erővel ruházza fel az embert. A felnőttek rettegnek és félnek a következményektől, féltik a saját gyereküket is, az állam összegyűjti és táborba viszi őket megkülönböztetésül pedig színekkel látja el a fiatalokat. Zöld, kék, sárga, narancs és piros. Az utóbbi a két legveszélyesebb. Az ezekbe tartozó gyerekeket elvitték és soha nem látták többet. Ruby az első vizsgálaton rájön, mit jelent az, hogy ő Narancs. A képességét használva meggyőzi a vizsgáztatót, hogy hamisítsa meg az eredményt, így a Zöldek közé kerül, ahol minden nap éveken keresztül rejtőzködnie kell, hogy védje magát. Ám a Gyerek Liga egyik munkatársa rájön a titkára, és ráveszi Rubyt, hogy tartson vele, megígéri, hogy nem esik bántódása, vigyázni fognak rá és elrejtik őt. De vajon tényleg azok, akiknek mondják magukat? Tényleg csupa jótéteményből akarnak segíteni a lányon? Ruby végül egy hozzá hasonló csapathoz verődik, akiknek céljuk megtalálni a Szökött Srácot. És innen indul be igazán a kaland.
"A legfontosabb, amit valaha tettél, az, hogy megtanultad, hogyan kell túlélni mindazt, amin keresztülmentetek. Ne hagyd, hogy bárki azt éreztesse veled, hogy nem ezt kellett volna tenned, hogy megérdemelted, hogy a táborba zárjanak."
Aranyos történet volt. De talán jobban élveztem volna, ha előtte nem látom a filmet, mivel így tudtam minden egyes következő mozdulatát a szereplőknek.
Sokszor a film inspirál, hogy olvassam el a könyvet is. Hiszen akkor a vetítést is élvezem, nem keresem benne a hibát és a különbségeket, ha fordítva történik, akkor általában kidobott pénz számomra a mozi. Most viszont az a furcsa helyzet állt elő, hogy a film hasonló kaliberű lett a könyvvel. Az utóbbi sem 100%-os, főleg nem egy Sarah J. Maas könyv után nem, sajnos, ebből következik, hogy a film is csak egyszeri nézésre alkalmas, és számomra a történet is olyan volt, hogy egyszer elég volt levetíteni mindegy, hogy azt rendes vagy átvitt értelemben gondolom. És itt jön a képbe a kérdés, hogy akkor miért is éreztem ennyire késztetést, hogy el is olvassam? Gőzöm sincs. Vártam valami pluszt talán... Nem is tudom pontosan mit, de hiányérzetem maradt a könyvet befejezve. Nem bántam meg, hogy a kezembe vettem, jó sok molyos kihíváshoz szuper teljesítés volt, mondja ezt az aktív molyoló és plecsnivadászós énem, de késztetést azt nem érzek, hogy azon nyomban folytassam a sorozatot.
Karakterek:
Őszintén, nem igazán tettek rám mély benyomást a szereplők. Ruby még fiatal, sokszor ő sem tudja igazán, hogy mit akar, Clancy szitáján meg végképp nem lát át. Nem mondanám kimondottan bátornak sem, az utolsó oldalakon azonban valami lángra kap benne, és elveti az önazonosság csíráját, és hát egy kötet meg több év kellett hozzá, hogy megtalálja önmagát, így a további részekben már nem kell keresgélnie. Mindezt foghatjuk a táborban átéltekre, a stabil családi háttér hiányára. Végtére viszont örültem, hogy nem egy tipikus fantasy YA szereplő, mégis végig közömbös maradt számomra.
Bevallom őszintén, hogy Liam sokkal több dolgot mozgatott meg bennem a filmben, mint a könyv olvasása közben. Itt megmaradt a féltő nagytesó szerepében, ahogyan Zúval bánt, na meg a kedves és óvó barát körében Rubyval és Pufival.
Úgy tűnik, hogy az imént pont az ellentétes gondolataim támadtak a szereplőkkel kapcsolatban, mint a film közben. Pufit a film bár pozitív karakterként mutatja be, nem igazán lehet megszeretni. Tudálékos, akadékos, ki gondolta volna, hiszen Zöld, itt viszont ugyan a kezdetekkor negatívan viszonyult Ruby irányába, az egyetlen humoros karaktere volt a kötetnek, aki színesítette a történetet.
"A túlélés része, hogy az ember képes tovább lépni."
Borító:
Amikor erősen hezitáltam a könyvesboltban, hogy melyik külsővel is jöjjön velem haza a könyv, nem igazán tudtam dönteni. Amennyiben jól láttam, eredeti borítóval már nem is nagyon árulják a regényt, pedig amúgy az is elég csinos, viszont nekem a filmes borítók jobban tetszenek. Kivételesen. Azokat összehasonlítva a puha borítós, a fekete-fehér narancssárga betűkkel elég ütősre sikeredett, hiszen a színeken van a fő hangsúly, ahogyan az magában a könyvben is, nekem valamiért jobban tetszik a keményborítós változatban, amikor a színek harmóniát árasztanak magukból, ugyanúgy megjelenik a narancssárga-sárga árnyalatvilága, és hát innen ki is találhatjátok, nálam melyik verzió talált otthonra...
Összességében:
Egy kellemes kikapcsolódást jelentett számomra ez a történet. Tény, hogy egyedi a fantasy zsánerben mind a történet, mind a szereplők tekintetében, engem mégsem sikerült igazán megérintenie. Végig közömbös maradtam az irányába, vártam valami extra bummot, ami miatt úgy érezzem, hogy egy pillanatra sem szabad megválnom a soroktól. Egy Sarah J. Maas könyvvel persze nehéz felvenni a kesztyűt, de mégsem lehetetlen. Talán valami ilyesmit hiányoltam belőle. Még több akciót, fordulatot és izgalmat, hiszen az alaptörténete ilyenekre abszolút nyitottra lett teremtve. Sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, véleményem szerint.
Bár már a mozifilm után is hasonló érzéseim voltak: egyszeri kikapcsolódásra alkalmas, másodszor viszont már valószínűleg unnám. Valami ilyesmi kavarog a fejemben jelenleg is.
Azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik szeretik a fantasy zsánert, nem bánják, ha kicsit lassan indul be a történet kereke, és akiket vonz, mi is szolgálta a filmadaptáció alapját.
Oldalszám: 462
Kiadó: Maxim
Kedvenc karakter: Pufi
Kedvenc idézeteim:
"Még nem telt el egy nap, amikor a táborba vittek és már tudtam, hogy a gyűlölet és félelem együtt jár és egymást táplálják."
*
"Úgy sejtem, hogy ha az ember egyszer már megtapasztalta a Legrosszabbat, az Elég Rossz már nem is annyira borzalmas."
*
"A legsötétebb elmék a legvalószínűtlenebb ábrázatokat veszik fel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése