Livie Cleary mindig is maga volt a tökéletesség – de hamarosan rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem is olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják, és az ember bizony néha hibázik, miközben próbálja kideríteni, ki is ő.
„Hadd legyek rád büszke!” Ezek voltak Livie apjának a hozzá intézett utolsó szavai. A szülei tragikus halála óta eltelt hét évben Livie minden tőle telhetőt megtett, hogy minden egyes döntésével, szavával, tettével eleget tegyen ennek, miközben hatalmas erővel és érettséggel gondoskodott a nővéréről. De most, hogy elkezdődnek az egyetemi évei, váratlan kihívások teszik próbára a kitartását – és a szívét.
Livie sziklaszilárd tervvel érkezik a Princetonra, és ezt végig is akarja vinni: remek eredményeket érni el az óráin; bejutni az orvosira; és találkozni egy rendes, tiszteletre méltó sráccal, akihez egy nap majd hozzámehet. Tervében egyáltaln nem szerepelnek vodkabombák, sem egy imádnivaló, bulikirálynő szobatárs, akinek nem tud nemet mondani, sem Ashton, az evezőcsapat arrogáns – és hihetetlenül vonzó – kapitánya, aki eddig sosem látott dühkitöréseket vált ki Livie-ből. Ami ennél is rosszabb, hogy Ashton a legjobb barátja és lakótársa annak a Connornak, aki viszont tökéletesen megfelel Livie elvárásainak. De akkor meg miért Ashton jár folyton a fejében?"
A Tíz apró lélegzet és a Sodrás után alig vártam már, hogy magyarul is megjelenjen a One Tiny Lie, vagyis az Egyetlen kis hazugság, főleg hogy az első kötetnél Livie-t mondhattam kedvenc szereplőmnek, és ebben a részben ő kapta a reflektorfényt.
Azonban annak ellenére, hogy mennyire türelmetlenül vártam már, egyszerűen nem tudott magával ragadni, lehet, az én elvárásaim voltak magasan, mégis eleinte egy limonádé NA sztorinak tűnt, és lényegében az is volt. Hiányoltam belőle az elődeiben megjelenő érzelmi töltetet, a lélektaniságot, amely egészen az olvasó szívéig hatol.
Bár lehet az élményeim igen régiek, mégis annyira más volt a két kötet, amit nem vártam volna. Míg a Tíz apró lélegzet abszolút befutó volt nálam, addig az Egyetlen kis hazugság egy gyenge egyetemen játszódó történet volt, ami nem szűkölködött a basic szituációkban sem. Egy szó mint száz, számomra eleinte nagy csalódás volt a regény.
Livie Cleary egy ambíciózus személyiség, akivel viszonylag hamar lehet szimpatizálni erről az oldalról. Hiszen már gyerekkora óta tudja, hogy orvos szeretne lenni, segíteni az olyan eseteken, amiken talán más már nem is tud. Nem csak az övé, hanem az édesapja nagy vágya is az volt, hogy bejusson a Princetonra még azelőtt, hogy egy hatalmas autóbaleset szétszakította volna a családot. Azóta elteltek az évek, a rossz útra tért Kacey is visszatalált a helyes értékrendhez, az élete a lehető legjobban és legboldogabban alakul Trent oldalán, és közben próbál helyt állni egyben szülői és nővéri szerepkörben is, ami valljuk be, nem könnyű. Azonban a távolság miatt, ami beékelődött Miami és a Princeton közé, a két testvérnek muszáj elszakadnia egymástól, Livie kénytelen lesz a saját életét élni, méghozzá egyedül. Sérült háttérrel és túláradó emóciókkal nehéz megtalálni az embernek a helyét a nagybetűs egyetemi életben, azonban egy házibuli mégis talán az első lépcsőfok a beilleszkedéshez. Livie és az alkohol azonban nem áll olyan jó barátságban, hogy sok mennyiségben ne hasson ki az emlékezetére és a cselekvéseire, így a lány teljesen kivetkőzik magából, a bestia elszabadul, és hirtelen azt veszi észre, hogy egy hihetetlenül vonzó hímegyed lopkodja a szájából a vodkabomba shotsot. Hűha, nem semmi kezdés, anyukám! Másnap felkelve azonban Livie semmire sem emlékszik, minimál öltözetben ébred az oldalán egy friss tetoválással, és nem messze tőle egy pucér srác fekszik a farpofájára "Ír" szócskával tetoválva. De hogy ő miként került oda és miért hívja őt "Ír"-nek, az teljes sötétség. Lényegében ha az első száz oldalból tanulhatunk valamit, az az, hogy az első egyetemi bulinkon csínján bánjunk azokkal a shotsokkal, ha nem akarjuk hasonlóképpen emlékezetkieséssel és egy friss tetkóval végezni.
"Vicces, hogy bár egyes kapcsolatokat a színtiszta véletlen szül, mégis olyan tökéletesek, mintha az égben köttettek volna."
A Tíz apró lélegzet és a Sodrás után alig vártam már, hogy magyarul is megjelenjen a One Tiny Lie, vagyis az Egyetlen kis hazugság, főleg hogy az első kötetnél Livie-t mondhattam kedvenc szereplőmnek, és ebben a részben ő kapta a reflektorfényt.
Azonban annak ellenére, hogy mennyire türelmetlenül vártam már, egyszerűen nem tudott magával ragadni, lehet, az én elvárásaim voltak magasan, mégis eleinte egy limonádé NA sztorinak tűnt, és lényegében az is volt. Hiányoltam belőle az elődeiben megjelenő érzelmi töltetet, a lélektaniságot, amely egészen az olvasó szívéig hatol.
Bár lehet az élményeim igen régiek, mégis annyira más volt a két kötet, amit nem vártam volna. Míg a Tíz apró lélegzet abszolút befutó volt nálam, addig az Egyetlen kis hazugság egy gyenge egyetemen játszódó történet volt, ami nem szűkölködött a basic szituációkban sem. Egy szó mint száz, számomra eleinte nagy csalódás volt a regény.
Livie Cleary egy ambíciózus személyiség, akivel viszonylag hamar lehet szimpatizálni erről az oldalról. Hiszen már gyerekkora óta tudja, hogy orvos szeretne lenni, segíteni az olyan eseteken, amiken talán más már nem is tud. Nem csak az övé, hanem az édesapja nagy vágya is az volt, hogy bejusson a Princetonra még azelőtt, hogy egy hatalmas autóbaleset szétszakította volna a családot. Azóta elteltek az évek, a rossz útra tért Kacey is visszatalált a helyes értékrendhez, az élete a lehető legjobban és legboldogabban alakul Trent oldalán, és közben próbál helyt állni egyben szülői és nővéri szerepkörben is, ami valljuk be, nem könnyű. Azonban a távolság miatt, ami beékelődött Miami és a Princeton közé, a két testvérnek muszáj elszakadnia egymástól, Livie kénytelen lesz a saját életét élni, méghozzá egyedül. Sérült háttérrel és túláradó emóciókkal nehéz megtalálni az embernek a helyét a nagybetűs egyetemi életben, azonban egy házibuli mégis talán az első lépcsőfok a beilleszkedéshez. Livie és az alkohol azonban nem áll olyan jó barátságban, hogy sok mennyiségben ne hasson ki az emlékezetére és a cselekvéseire, így a lány teljesen kivetkőzik magából, a bestia elszabadul, és hirtelen azt veszi észre, hogy egy hihetetlenül vonzó hímegyed lopkodja a szájából a vodkabomba shotsot. Hűha, nem semmi kezdés, anyukám! Másnap felkelve azonban Livie semmire sem emlékszik, minimál öltözetben ébred az oldalán egy friss tetoválással, és nem messze tőle egy pucér srác fekszik a farpofájára "Ír" szócskával tetoválva. De hogy ő miként került oda és miért hívja őt "Ír"-nek, az teljes sötétség. Lényegében ha az első száz oldalból tanulhatunk valamit, az az, hogy az első egyetemi bulinkon csínján bánjunk azokkal a shotsokkal, ha nem akarjuk hasonlóképpen emlékezetkieséssel és egy friss tetkóval végezni.
"Vicces, hogy bár egyes kapcsolatokat a színtiszta véletlen szül, mégis olyan tökéletesek, mintha az égben köttettek volna."
Ezek után viszont Livie-nek ki kell vernie Ashtont a fejéből, hiszen ő tipikusan az a srác, aki eltérítené a céljától, ráadásul az orvosi nem egyszerű még az ő hihetetlenül géniusz agyával sem. Ellenben az ő legjobb barátjával, Connorral, aki a legmegfelelőbb pár lenne mellé. Ám a lassan haladó kapcsolatuk és a tökéletesnek tűnő pillanataik ellenére sem tudja elfelejteni azt az egyetlen egy csókot, amit még részegen Ashtontól kapott, aki viszont a szöges ellentéte a megfelelőnek számára. Bevallom, első néhány megjelenése után nem zártam a szívembe a karakterét, mivel az én szememben a megcsalás egy nagyon ritkán jóvátehető bűn, és amit Ace csinál minden alkalommal, az meg aztán rögvest a kénköves pokol. Livie szembesül azzal, hogy akiért a szíve olyan hevesen dobog, megcsalja a barátnőjét minden egyes pillantásával, sőt még egyszer ő volt a harmadik kerék ebben a kapcsolatban. És bár Connorral járt az Ashtonnal töltött lopott csókokat az írónő úgy simította el, hogy igazából nincs kimondva, hogy járnak. Elnééééézést, hogy mivan?!
Lássátok feleim szümüthükkel az én végtelenül romantikus lelkemet, de azért annak mégiscsak van határa, bármennyire is paradoxon ezt mondani. Mivel a szívem elég szoros összeköttetésben áll az agyammal, sokszor keresem az indítékot, mint valami rossz nyomozó a szereplők egyes mondatai mögött. Ám amikor Ashton száját csak úgy elhagyja egy "Te vagy a mindenem!" anélkül, hogy igazából bármiféle lélektani dolog lenne mögötte... Azt nem tudom lenyelni. Hiszen nincsenek együtt, nem is kerül elő többször a téma, aztán meg rögtön mondja, hogy bocs, mégsem, így elég nehéz okkal megindokolni ezt a kirohanást. A végére ugyan eme példás férfiú kiegyezett velem egy közepesben, nem került fel a fictional bookboyfriends listámra, bármilyen tehetséges lepedőakrobata.
"– Nem roppantál össze, Livie. Inkább azt mondanám, hogy keresztúthoz értél, és szükséged volt némi útmutatásra.(…)"
Bár tudom, nehéz eldönteni, mit is kezdjünk a jövőnkkel, hiszen én is egy ilyen válaszút előtt állok éppen, és még nehezebb akkor, ha már egész életedben erre a hivatásra készültél, akkor választani egy új irányt, tanulság Livie történetéből, hogy nem szabad egyedül mindezt végigcsinálnunk. Kell ilyenkor egy lelki támasz, akinek kiönthetjük a szívünket-lelkünket, elmondhatjuk, mi nyomaszt, hiszen egyedül harcot vívni mindig sokkal nehezebb. Valamint hogy ilyen helyzetben nem szabad a külső nyomásra hagyatkoznunk, mit vár el tőlünk a világ, vagy éppen saját magunk, hanem hogy mire utasít a szívünk. Én remélem, jól hoztam meg a saját döntésemet.
Lássátok feleim szümüthükkel az én végtelenül romantikus lelkemet, de azért annak mégiscsak van határa, bármennyire is paradoxon ezt mondani. Mivel a szívem elég szoros összeköttetésben áll az agyammal, sokszor keresem az indítékot, mint valami rossz nyomozó a szereplők egyes mondatai mögött. Ám amikor Ashton száját csak úgy elhagyja egy "Te vagy a mindenem!" anélkül, hogy igazából bármiféle lélektani dolog lenne mögötte... Azt nem tudom lenyelni. Hiszen nincsenek együtt, nem is kerül elő többször a téma, aztán meg rögtön mondja, hogy bocs, mégsem, így elég nehéz okkal megindokolni ezt a kirohanást. A végére ugyan eme példás férfiú kiegyezett velem egy közepesben, nem került fel a fictional bookboyfriends listámra, bármilyen tehetséges lepedőakrobata.
"– Nem roppantál össze, Livie. Inkább azt mondanám, hogy keresztúthoz értél, és szükséged volt némi útmutatásra.(…)"
Bár tudom, nehéz eldönteni, mit is kezdjünk a jövőnkkel, hiszen én is egy ilyen válaszút előtt állok éppen, és még nehezebb akkor, ha már egész életedben erre a hivatásra készültél, akkor választani egy új irányt, tanulság Livie történetéből, hogy nem szabad egyedül mindezt végigcsinálnunk. Kell ilyenkor egy lelki támasz, akinek kiönthetjük a szívünket-lelkünket, elmondhatjuk, mi nyomaszt, hiszen egyedül harcot vívni mindig sokkal nehezebb. Valamint hogy ilyen helyzetben nem szabad a külső nyomásra hagyatkoznunk, mit vár el tőlünk a világ, vagy éppen saját magunk, hanem hogy mire utasít a szívünk. Én remélem, jól hoztam meg a saját döntésemet.
A vége felé közeledve azonban egy csöppnyit kezdtem megkedvelni a történetet, de azért az ujjongásokkal csínján bánjatok, mivel továbbra is megmaradt a klis-klisé hátán felállás, de azért voltak jelenetek, amelyek az én jégszívemet is megolvasztották egy-egy pillanatra. Persze az írónő kitalál mindenféle (szerinte) tökéletes indokot arra, hogy tisztázza Ace félrelépéseit is meg az egész a legyet is röptében karakterét. Maradjunk annyiban, hogy végülis bemutatta, Ashton is csak ember.
De mégis... a befogadói elvárásaim az első rész után akkorák voltak, hogy ezt a második rész nem volt képes megugrani. Aranyos kis NA sztori maradt, amit egyszer elolvas az ember, ha nem őrjítik meg alapjáraton a klisétömbök. Ha igen, ez nem a te könyved, én szóltam.
Borító:
Én mindennek a kezdetén beleszerettem az eredeti borítóba, és nagyon reménykedtem, hogy itthon is azzal fogják kiadni, és amikor megtudtam, hogy nem, mély letargiába estem. Hát de most nézzétek meg, mennyire csodálatos. Egy igazi őszi könyv, amúgy is az egyik kedvenc időszakom, amikor már nem tikkaszt a nap ezerrel, hanem szállnak a levelek, én meg felvehetek egy bőrdzsekit, kapcsolódik is a könyvhöz, hiszen ekkor kezdődik az egyetemi szemeszter, szóval egy rossz szavunk nem igazán lehet az eredeti külseje ellen, hiszen abszolút megragadta a történet hangulatát. De be kell vallanom, hogy a magyar borító is lélegzetelállítóan sikerült, bár nem igazán tudom magához a regény cselekményéhez kapcsolni, mégis gyönyörű a színösszeállítás, hamar megbarátkoztam a gondolattal, hogy ilyen kinézettel kerül majd a polcomra.
Összességében:
Számomra elég nehezen indultak be a történések, amennyire vonzott eredetileg a regény, az első fejezeteket olvasva annyira nem szippantott be. Sokáig küszködtem vele, mivel az eredeti elvárásaim az első kötet olvasása után tény és való, hogy az egekbe szöktek, és hasonló színvonalat vártam a folytatásától is. De ahelyett, hogy egy mélyenszántó, lélekig hatoló történetet kaptam volna, egy eleinte vontatott sztoriba keveredtem, amiből sokáig csak ki akartam magamat verekedni.
Legnagyobb sajnálatomra egy kiszámítható, NA történetet kaptam, és mintha a szereplők is kifordultak volna magukból, szinte egy egészen más világ részese lettem az Egyetlen kis hazugságban, mint amilyenben voltam a Tíz apró lélegzetben.
Klisé klisét követett végig a regényben, amire én teljes mértékben allergiás vagyok. Van róla papírom is. Tényleg.
Őszintén, csalódtam a sorozatban, és aki ezzel a kötettel kezdi, valószínű, hogy nem fog megismerkedni az első rész mérhetetlen lelkiségével és gyönyörűségével. Ami sajnálatos.
Végül azoknak ajánlanám ezt a regényt, akik szeretik a fiatalos, egyetemi éveket felölelő történeteket, a bulikat, a romantikát, és nem bánják, ha olvasás közben klisétömbbe ütköznek. Mert abból van ám bőven.
Oldalszám: 382
Kiadó: Könyvmolyképző
Kedvenc karakter: Reagan
Kedvenc idézeteim:
"Minden rendben lesz. Okos vagy. Erős vagy. Bla, bla, bla… Olyan semmitmondó és nemtörődöm válaszok."
De mégis... a befogadói elvárásaim az első rész után akkorák voltak, hogy ezt a második rész nem volt képes megugrani. Aranyos kis NA sztori maradt, amit egyszer elolvas az ember, ha nem őrjítik meg alapjáraton a klisétömbök. Ha igen, ez nem a te könyved, én szóltam.
Borító:
Én mindennek a kezdetén beleszerettem az eredeti borítóba, és nagyon reménykedtem, hogy itthon is azzal fogják kiadni, és amikor megtudtam, hogy nem, mély letargiába estem. Hát de most nézzétek meg, mennyire csodálatos. Egy igazi őszi könyv, amúgy is az egyik kedvenc időszakom, amikor már nem tikkaszt a nap ezerrel, hanem szállnak a levelek, én meg felvehetek egy bőrdzsekit, kapcsolódik is a könyvhöz, hiszen ekkor kezdődik az egyetemi szemeszter, szóval egy rossz szavunk nem igazán lehet az eredeti külseje ellen, hiszen abszolút megragadta a történet hangulatát. De be kell vallanom, hogy a magyar borító is lélegzetelállítóan sikerült, bár nem igazán tudom magához a regény cselekményéhez kapcsolni, mégis gyönyörű a színösszeállítás, hamar megbarátkoztam a gondolattal, hogy ilyen kinézettel kerül majd a polcomra.
Összességében:
Számomra elég nehezen indultak be a történések, amennyire vonzott eredetileg a regény, az első fejezeteket olvasva annyira nem szippantott be. Sokáig küszködtem vele, mivel az eredeti elvárásaim az első kötet olvasása után tény és való, hogy az egekbe szöktek, és hasonló színvonalat vártam a folytatásától is. De ahelyett, hogy egy mélyenszántó, lélekig hatoló történetet kaptam volna, egy eleinte vontatott sztoriba keveredtem, amiből sokáig csak ki akartam magamat verekedni.
Legnagyobb sajnálatomra egy kiszámítható, NA történetet kaptam, és mintha a szereplők is kifordultak volna magukból, szinte egy egészen más világ részese lettem az Egyetlen kis hazugságban, mint amilyenben voltam a Tíz apró lélegzetben.
Klisé klisét követett végig a regényben, amire én teljes mértékben allergiás vagyok. Van róla papírom is. Tényleg.
Őszintén, csalódtam a sorozatban, és aki ezzel a kötettel kezdi, valószínű, hogy nem fog megismerkedni az első rész mérhetetlen lelkiségével és gyönyörűségével. Ami sajnálatos.
Végül azoknak ajánlanám ezt a regényt, akik szeretik a fiatalos, egyetemi éveket felölelő történeteket, a bulikat, a romantikát, és nem bánják, ha olvasás közben klisétömbbe ütköznek. Mert abból van ám bőven.
Oldalszám: 382
Kiadó: Könyvmolyképző
Kedvenc karakter: Reagan
Kedvenc idézeteim:
"Néha egyszerűen csak nehéz megállni, hogy az ember a rossz dolgokra gondoljon."
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése