Varázslatos hősnők - Interjú Mary E. Pearson írónővel

Sziasztok,

mint olvashattátok korábban, a GABO kiadó jóvoltából egy számomra igen kedves amerikai írónővel volt szerencsém találkozni, ő pedig nem más,  mint Mary E. Pearson.
Hihetetlenül egyedinek tartom a munkásságát, ezért külön öröm, hogy immáron a dedikált Tolvajok tánca és Az árulás csókja kötetem néz vissza rám a polcomról. Mary rendkívül aranyosan fogadta az Allee-ban összegyűlt tömeget, végig mosolygott az előtte megrendezett interjú és a teljes dedikálás alatt. Hatalmas élmény volt a vele való találkozás!
Olvassátok Miks-Rédai Viktória ㄧ a MEP kötetek fordítójának ㄧ kérdéseire az írónő őszinte, kedves és sokszor humoros válaszait!

1.) Amikor írni kezdtél, gondoltad volna valaha is, hogy ennyi nyelvre - köztük magyarra is - le fogják fordítani a könyveidet?

Elég furcsa érzés, hogy a könyveim olyan helyen járnak, amerre én még sosem, ezért őszintén, kicsit féltékeny is vagyok rájuk. Amikor megtudtam, hogy magyarra is lefordítják a Fennmaradottak krónikáit, nagyon izgatott lettem, hiszen előtte már megjelent Magyarországon az egyik korábbi regényem, Az imádott Jenna Fox. Ám én ez idáig még nem jártam Budapesten, így nagyon megtisztelve érzem magam, hogy itt lehetek ma veletek. 

2.) Sokan az olvasóid közül is tudják, hogy Kaliforniában születtél és ott is élsz. Az európai olvasók számára Kalifornia leginkább csak Hollywoodból áll, a végeláthatatlan tengerpartból és az állandó napsütésből. Mennyire hasonlítható ez a kép a valósághoz? Milyen volt a hely gyerekkorodban? Mesélnél erről egy kicsit?

Na igen, az állandó napsütés az tényleg valós sztereotípia, de ennek ellenére vannak hideg teleink, szeles őszi hónapjaink is és még fagy is, bár az tényleg nagyon ritka. Mint minden gyereknek, nekem is kellett házi feladatot csinálnom, előfordult, hogy szomorú voltam, ahogyan minden ember. Ugyanúgy néztem filmeket, a sztárokat a tévében, mint ahogy ti is teszitek, hiszen nem járkáltak a szomszédomban, nem ismertem egyet sem. A gyerekkorom hasonlíthat a legtöbbetekéhez, munkásosztálybeli családban nőttem fel, a szüleim fizetésről fizetésre éltek, de összetartottunk a szűkösebb időkben is, ezért is maradt rendkívül fontos szerepe az életemben a családnak mindmáig. 

Helyszín, ahol az írónővel az interjú zajlott

3.) Van olyan gyerekkori emléked, olyan tapasztalatod, amely formálta az írói szemléletedet?

A felnőtté válás igen kemény időszak mindenki számára, hiszen ekkor kezdjük el másként látni a világot. Én nagyon kreatív kisgyerek voltam, de volt egy időszak, amikor nyolc éves voltam, nagyon sok haláleset történt körülöttem. Egy nagyon szeretett nagybácsim hirtelen meghalt szívinfarktusban, a nagyapám utána pár hónappal vesztette életét, Kennedy elnököt pedig meggyilkolták, és mindez nagyon rövid időintervallumon belül. Gyerekként mindezt látni arra késztetett, hogy figyeljem, mi folyik körülöttem. Megfigyelővé váltam. De hát egy írónak ezt is kell tennie a nagy és kis dolgokban egyaránt.  Figyelni az embereket, az emberiséget, a reakcióikat. Szóval ez az időszak arra késztetett, hogy figyeljek oda jobban a körülöttem folyó világra.

4.) Már kiskorod óta, mindig is imádtál olvasni. Melyek azok a szerzők, akik nagy hatással voltak rád? 
Kezdetben persze a tündérmesék, mondókák voltak ezek, ahol a legtöbb gyerek is kezdte az ismerkedést az olvasással. Eleinte anyukám olvasta fel nekem őket, de ahogy egyre idősebb lettem, a kezembe kerültek  azok a tipikus iskolai olvasókönyvek, amelyek direkt arra lettek kitalálva, hogy megtanítsák a kisgyerekeket olvasni. Dick és Jane. Hátha valaki ismeri. Ezek nagyon száraz kis történetecskék: Dick elment az iskolába. Jane elkapta a labdát. Nem igazán nagyszabású könyvek ezek, de mégis megváltoztatták a világomat, hiszen megtapasztalhattam azt, hogy önállóan olvashatok, nincs szükségem ehhez más segítségére, nem függök senki mástól. És bár Dick és Jane-ben megvan az a rossz rapnek mondható ritmus, de ettől még elérte a kívánt hatást. Amikor idősebb lettem, egyszerűen beleszerelmesedtem Dr. Seuss könyveibe, az őrült karikatúráiba, illusztrációiba, szürreális szójátékaiba. Később tágult az érdeklődési köröm, elkezdtem történelmi regényeket olvasni, legfőképpen a nyugati telepesekről, de tinédzser koromban én is bújtam mondjuk a bulvármagazinokat is. Én abban hiszek, hogy engedjük a gyereknek, hogy azt olvasson, amit ő szeretne. Hiszen ha az adott regény, képregény, magazin vagy éppen a Dick és Jane megszeretteti vele az olvasást, akkor beteljesítette a célját.

5.) És most te vagy az, akinek a könyvei hatással vannak a világra és az olvasókra. Mielőtt valóra válthattad az álmodat - hogy teljes állású író lehess -, tanárként dolgoztál. Miért és hogyan döntöttél úgy, hogy felhagysz a korábbi szakmáddal, hogy az írásnak szentelhesd magad teljes egészében? 
A szívem mélyén mindig is író szerettem volna lenni, de ez csak egy elérhetetlen vágyálomnak tűnt számomra. Bár művészeti diplomával is rendelkezem, és egy kis ideig ebben az irányban is tevékenykedtem, végül a tanári pálya mellett döntöttem. Próbáltam a nyári szünidőt kihasználni, és ekkor hagyni kibontakoztni az írói vénám.
Akkor olybá tűnt, hogy az iskolai állásomat megszüntetik, de a férjem ekkor is mellettem állt: "Ez nem a világvége, hiszen végre be tudod fejezni a könyved! Vegyél ki egy évet, írd a regényedet, aztán találsz másik állást!". Eljött az év vége, a munkahelyem még megvolt, de az agyamban annyira teret nyert magának az, amit a férjem mondott, nem is tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy megvalósítsam az álmaimat, az írói pályafutásomat. Ezért tehát otthagytam a munkahelyemet, ami amúgy egy nagyon rossz tanács, szóval ne tegyétek, de én megtettem. Egy évet adtam magamnak és az írói ambícióimnak. Őrült módjára írogattam, majd elküldtem az első kész regényemet. De visszautasították. Ekkor azt gondoltam: Uramatyám! Mit tettem?! Ezután újra megpróbáltam, újból írtam, és a második könyvemet el is fogadta a kiadó. Az az egy év nagyon hamar letelt, közben ismét sikerült kiadatnom egy könyvemet, aztán még egyet, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy teljes állású író lettem. Örökké hálás leszek a férjemnek, hogy megadta azt a bizonyos kezdőlökést, ami végül erre az útra irányított. Nagyon félelmetes volt feladni az állásomat, de megérte.

Én és az írónő

6.) Említetted, hogy a férjed hatalmas támasz számodra. A regényeid főhőseinél is megfigyelhetjük, hogy fontos számukra a család és a baráti társaság. Mesélj a saját családodról!
Szerencsés vagyok, mondhatni nagy családból származom. A szűk család mi vagyunk a férjemmel, a két lányunk, két vejünk és a négy unokánk. Már ez is nagynak érezhető, amikor négy unoka szaladgál a házban. De a férjemnek és nekem is a kiterjedt családom elég népes, így ha összejövünk ünnepekkor, az egész házat megtöltjük.  Mindannyian szuper-támogatóak, de be kell valljam, mondhatni kicsit furcsák is. De ha neked is ilyen furcsa családod van, talán te is íróként végzed egy nap! Nagyszerű belőlük ihletet meríteni egy-egy történethez. Furcsák, de abszolút szerethetőek. Ami a családom apai ágát illeti, ők főként délről származnak, ahogy apa is, és mivel az Egyesült Államok igen nagy ország, nekik sokszor másféle a kultúrájuk, mint nekünk. És amikor azt fedezem fel, hogy egy távoli unokatestvér másként csinál dolgokat, az is egy érdekes tapasztalat.
Édesanyám ágáról chicagói rokonaim vannak, ami pont az apai ág ellentéte. Nagy multiváros, a család ezen tagjai rendkívül műveltek, mindenféle nagynevű iskolákat végeztek. De ezeknek ugyanúgy megvannak a maguk árnyoldalai is.
Így mondhatom, hogy egy egész színes karakterrajz bontakozik ki előttem, amikor ők egy helyen vannak.  Szóval ha neked is ilyen furcsa, összetett családod van, adj hálát érte! Hiszen ők adják az életed zamatát. 

7.) A két női főhősnőd - Lia és Kazi - mindketten rendkívül erős, fiatal lányok, cseppet sem hasonlítani a tipikus, young adult szereplőkre. Ám az erejük nem csupán fizikai, bár tudjuk róluk, hogy harcolni is tudnak, mégis Kazinak a hűségében, Liának pedig abban rejlik, hogy hátrahagyja a szerelmet a kötelességéért. Szerinted mi tesz egy női karaktert, vagy egy fiatal lányt igazán erőssé? És miért fontos az, hogy ezt ábrázold a történeteidben?
Több okból is nagyon fontos, hogy mutassuk az irodalomban, hogy mi, nők hősök vagyunk. Mivel azok vagyunk. Az anyukám is ilyen, a nagyanyám is, a nővérem is, mind hősök, bár meglehet, másként azok. Az egyik barátnőm is inspirált, miközben írtam a regényt, a lányaim is ilyen erős karakterek, nagyon sokat tanultam tőlük a folyamat során. Amikor kislány voltam, mindig úgy tűnt, hogy csak férfiak, fiúk lehetnek könyvek hősei, és szerintem igazán fontos, hogy a nők meglássák, hogy mi is hősök vagyunk, ismerünk magunk is hősöket, és több ilyen erős nőnek kéne szerepelnie az irodalomban is. Az ő erősségük lehet fizikai, lehetnek badass nők, akik lazán fenékbe billentik a pasikat, de akár más módon is lehet egy nő erős: mondjuk lehet rendkívül okos, ravasz, hosszútávúan tervező. És Lia és Kazi, akik a főbb szereplői az én történeteimnek, ilyen erős karakterek, mindketten a maguk módján. Ám vannak gyengeségeik is. Fontosnak láttam bemutatni azt, hogy a hősöknek is lehetnek gyengeségeik, hiszen ettől válnak emberivé. Ha csak simán tökéletesek lennének, hogyan tudnánk velük azonosulni? Azt akartam, hogy a lányaim és lányunokáim is láthassanak női hősöket a könyvekben, akik kézben tartják a saját életüket, hallatják a hangjukat, és megváltoztatják a világot. Hiszen ezt teszik a nők évezredek óta. Mi, hétköznapi emberek is hősök vagyunk, és ti is azok vagytok valaki számára!

8.) Tudjuk azt, hogy az író formálja a karaktereket. De vajon a karakterek is formálják ugyanúgy az írót? Volt olyan szereplő, akit a történet lezárta után sem tudtál elengedni? Ha igen, miért éppen ő volt az?
Mindegyik. Mikor befejezek egy történetet, azt minden alkalommal nehéz elengedni. Hiszen míg írom a regényt, addig velük élem a mindennapjaimat. Sokszor hirtelen azon kapom magam, hogy további történetet, folytatást kreálok a fejemben Liának, Rafe-nek és Kadennek. És ugyanígy volt Kazivel és Jase-szel. Már írtam is nekik egy kis novellát a fejemben! Ennyire nem tudom őket elengedni. Amikor te magad teremtesz egy szereplőt, és vele foglalkozol ébren töltött, szabad perceidben évekig, elkezdesz ragaszkodni hozzájuk, hiába teszel pontot egy regény végére. Hiszen ezek a karakterek hosszú időn át velem voltak. Ezért is született meg a Tolvajok tánca spin-off kötet. Őszintén, a történet nem is volt tervben, de egyszer csak életre keltek a fejemben, és muszáj volt leírnom. Ez a szép dolog az írásban, de ez vezet ahhoz is, hogy nehéz őket elengedni a végén.
Néha viszont a rosszfiúkhoz is ugyanígy kötődöm! De ahogy látom, nem vagyok ezzel egyedül: nagyon sok olvasóm írt nekem a komizárral kapcsolatban, akik többet akartak megtudni róla. Nem lehetne, hogy ő és Lia újra együtt legyenek? Szóval soha nem lehet tudni, melyik olvasó éppen melyik karakterbe szeret teljességgel bele.

Hatalmas élmény volt számomra az írónővel való találkozás, remélem, az interjú hatására az is úgy érezte, hogy részese lehetett ennek a csodának, habár személyesen nem volt jelen. :)