Beszámoló Valérie Perrin pódiumbeszélgetéséről a könyvfesztiválon

Az idei Könyvfesztivál egyik díszvendége Valérie Perrin volt, a Másodvirágzás, A vasárnap koldusai és a Trió írónője. Az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a pódiumbeszélgetésen, melyen az írónő Szabados Ági kérdéseire válaszolt.

A beszélgetés során számos érdekes tényt megtudhattunk Valérie Perrinról, aki mielőtt regényírásba fogott volna, forgatókönyveket írt, fotózott a forgatásokon és szorosan együtt dolgozott férjével, aki mindezeknek a rendezője volt. Azt nyilatkozta, hogy az itt ráragadt dramaturgiai trükköket azóta is használja az egyes könyveinél, melyeken érezhető, hogy ő maga is filmjelenetekben, vizuális képekben gondolkodik, és ezek válnak a regényeiben fejezetekké.

A vasárnap koldusaiban és a Másodvirágzásban is megjelennek olyan elemek, melyek fontosnak bizonyulnak az írónő számára. Ilyen az idős emberekkel való kapcsolat ápolása. Elhangzott az interjún: "Amikor megfogjuk egy idős ember kezét, akkor megtörténik az átalakulás". Nemcsak a tisztelet sugárzik ebből a mondatból, hanem az a fajta csodálat, mellyel ritkán találkozik az ember. A múltat ezek alapján nem elfeledni kell, hanem továbbörökíteni azáltal, hogy meghallgatjuk őket, és valamit magunkkal viszünk belőle a saját életünkbe, amit majd szintén átadhatunk a saját gyerekeinknek, unokáinknak. Valérie Perrin az elmondása alapján nagyon közel állt a saját nagyszüleihez, melyből az első regénye, A vasárnap koldusai is született. 15 évig érlelte, írta ezt a történetet, amíg úgy nem érezte, hogy átadhatja ezt a személyes vallomást más, idegen emberek számára is. Egy csodálatos gondolat az írónőtől: "A mai világban mindenkinek fiatalnak, szépnek, tökéletesnek kell lennie, és szerettem volna megmutatni azt, hogy az idősségben, a ráncokban, ahogyan az ember az életkorát viseli, mennyi szépség van.".

Ám az igazi nagy sikert a Másodvirágzás hozta el a szerzőnek, ami bár itthon korábban jelent meg, tulajdonképpen Valérie Perrinnak csupán a második regénye. Olyan hiánypótló alkotásról van szó, melynek helyszíne nem mindennapi. A temetők őréről ritkán esik szó bármilyen irodalmi közegben, emiatt is hatott teljesen az újdonság varázsával a Másodvirágzás. Az írónő úgy gondolja, hogy a főszereplő Violetre az ember úgy tekinthet, mint egy barátnőre, bizalmasra, mely által személyes érzelmek is fűzik empátia révén az olvasót a könyvhöz, könnyen tud vele azonosulni, hiszen hétköznapi értékeket képvisel, nem akar mindenáron birtokolni és kitűnni. Mindemellett pedig a nyomozós szál rakta fel az i-re a pontot, ami folyamatosan fenn tartja az érdeklődést.

Ezt a két könyvet az írónő személyes élménye, szenvedélye is összeköti: a zene. A vasárnap koldusaiban Justine oldaláról jelenik meg a zene szeretete. Az életébe elsősorban a felmenőin - nagyszülei, szülei, nagybátyja - keresztül szűrődik be, ugyanakkor hétvégente eljár a helyi diszkóba is, hogy kiszakadjon a hétköznapok forgatagából, ismerkedjen és szabadnak érezhesse magát. A Másodvirágzásban a temetések keretein belül beszélhetünk a zene fontosságáról: minden szertartáson a halott kedvenc előadója szól. Ezek írása közben Valérie csak komolyzenét tudott hallgatni - Bachot, Chopint, Vivaldit - , csak olyan műveket, melyeknek nincsen dalszövege. Ez a Trió munkafolyamatánál változott meg, hiszen magában a regényben is fontos szerepet játszanak az 1986 és 2017 közötti sanzonok, így az írása közben már teljesen el tudott vonatkoztatni azok vokális tartalmától.

A frissen megjelent Triót Valérie Perrin egyik saját olvasmányélménye ihlette. Középpontjában a kamaszkor klisés, de nem kevésbé meghatározó időszaka áll. A regény három főszereplőjét - két fiút és egy lányt - látszólag csak a vezetékneveik kezdőbetűje köti össze, de hamar barátság vagy éppen szerelem szövődik közöttük, mely egészen az érettségiig meghatározza a fiatalok életét. A Trió egyik központi kérdése, hogy mi történhetett ezzel a három tinédzserrel, ami ahhoz vezetett, hogy a kapcsolat hármuk között ezt követően megszakadt? Ezzel párhuzamosan jelenik meg egy narrátor, lényegében a negyedik főszereplő, aki egy megtörtént esetről tudósít. Ezt idézi meg a regény nyitójelenete is, amikor egy autót emelnek ki abból a tóból, ahol a fiatalok számos nyarat eltöltöttek. Viszont a történet attól válik univerzális jellegűvé, hogy megannyi elgondolkodtató kérdést tesz fel az olvasónak a saját életével kapcsolatban.

Ugyanakkor a három könyvben nemcsak a zene, hanem az elhagyatottság témája is visszatérő motívumként jelenik. Ennek fontosságát azzal magyarázta az írónő, hogy őt személy szerint egyszerre megrázza és lenyűgözi azoknak az embereknek története, akik magukra lettek hagyva, vagy egyedül nőttek fel. Azok a növények jutnak róluk eszébe, akik teljesen elhagyatva az út szélén csupán egy kis napfénynek és esőnek köszönhetően hajtanak ki és nőnek meg. Ez a léthelyzet pedig a női főszereplői - Justine, Violet és Nina -  között azonosságnak bizonyul. 

És hogy mi a legjobb dolog Valérie Perrin számára, hogy író lett? Az, hogy megérinti az olvasóit. (Ahogy körbenézett a teremnyi összegyűlt emberen könnybe is lábadt a szeme.) Ebből pedig az következik, hogy megéri minden év, amit "pizsamában, kócos hajjal a számítógép előtt" írással tölt, hiszen hasznos, amit csinál.

Számomra a pódiumbeszélgetés és a dedikálás felejthetetlen élmény volt. Valérie Perrin gyönyörű gondolatokkal ajándékozta meg az olvasóit, öröm volt a vele eltöltött idő. Még egyszer köszönjük!