"VÁGY. SZÉGYEN. FÉLÉNKSÉG. FÁJDALOM. SZERELEM. KÉTSÉGBEESÉS. FÉLELEM. ÖRÖM. BÁTORSÁG. BŰN. FÉLTÉKENYSÉG. GYŰLÖLET.
Vannak érzelmek, melyekről tizenéves korunkban nem szívesen beszélünk. Ezért néha jó lenne, ha ezeket valaki kimondaná helyettünk. Vagy legalábbis segítene megfogalmazni, mi mindent gondolhatunk az adott érzelemről. Jó lenne, ha valaki megosztaná velünk a tapasztalatait azokról a helyzetekről, amikor találkozott ezekkel. Ha segítene abban, hogy ne féljünk szavakba önteni az érzelmeinket.
Egy jó történet pedig – mint az már oly sokszor beigazolódott – az egyik legjobb segítség!
12 kortárs, nemzetközi szinten elismert olasz alkotó arra vállalkozott, hogy fiatal olvasóknak 12 érzelemről sztorizzon. Ám ezt úgy kellett megoldaniuk, hogy műveikben egyszer sem mondhatták ki az érzelmet jelentő kulcsszót, kizárólag a művek címében. Így született meg ez a 10 novellát és 2 képregényt tartalmazó antológia, amely 2015-ben rögtön megjelenése után bestsellerré vált Olaszországban. Egy ízig-vérig fiatalos, 21. századi olvasmány, melyet az emberi kapcsolatok, a korunkra jellemző élethelyzetek és az izgalmas történetek iránt érdeklődő tizenéveseknek ajánljuk!"
Olyan impozáns és figyelemfelkeltő volt számomra első látásra. Ötletes - gondoltam magamban. Mégis rá kellett jönnöm az ellenkezőjére.
Sajnálatos módon barátnőmet is belerángattam, és szép kis háromszöget alkottunk. Én, ő meg a könyv. Egyik könyves beszédtémánk alkalmával erre esett a szó, én vetettem fel, mire neki is megtetszett az ötlet, így végül a kosarában kötött ki a Kimondhatatlanul egy bevásárlás alkalmával. Mint azt ő is elmondta nekem, nem egészen úgy hatott rá a könyv, ahogy azt szerette volna, és ugyanez esett meg velem.
Rövid, mégis olyan sok mondanivalója lehetne, ugyanis a művön átveszik az érzelmek a hatalmat. Vagyis ezt állítja a fülszöveg, aminek igazat is adok. 10 novella és 2 képregényt tartalmaz a könyv, ami mind különböző író tollából származik. Rettentően kíváncsian vágtam bele az olvasásába. Mégis azért kis fejrázogatással, ugyanis az egyik szerzőjétől már olvastam egy regényét, méghozzá a Rossz voltamot. És bevallom, az egyáltalán nem tetszett. Érdekelt, hogy ez itt most másként lesz-e. A vicc pedig az, hogy pont az ő novellája volt az egyik, ami még fogjuk rá, hogy bejött.
Kliséhegyek.
Ifjúsági témáról próbáltak írni az ifjúságnak mégis úgy, hogy attól a korabeli ember érzi magát hülyének. Mindegyik karaktert úgy festik le, mintha a tinédzserek élvhajhászók, rettentő sötétek vagy magukat kellető libák lennének. Ugyanazok a karakterek jelentek meg mindenhol, ebből építkezett a könyv, pedig különböző szerzők alkották. Akiknek a stílusa vetekedett egy gyengébb iskolai beadandóéval, ugyanis rendkívül egyszerű volt, ráadásul az összes ugyanolyan. Egyik sem volt kiemelkedő, az összes mintha ugyanaz az ember írta volna. Ez valamiféle olasz stílus lenne? De nem akarok általánosítani.
Egy kicsit zavart a gyors E/1 és E/3 váltakozás. Egyik pillanatban még az egyik, majd a másik. Bár tény, néha jó volt kicsit váltani, mégis összességében nem tetszett ez a sok csere. Egyedül ebben különböztek egymástól. Sokszor még a nevek is ugyanazok voltak, a végére elegem lett a sok Francescóból, Alessióból és Beatricéből.
Ha választani kéne, melyik tetszett... A fentebb említett Antonio Ferrara irománya ment át a rostán és az első képregény, Sara Colaone tollából. De a többi mind egysíkú volt. Semmitmondó, és ki merem jelenteni, hogy unalmas. Nem volt benne egyediség, kamaszokról írtak, de nem kamaszfejjel gondolkodtak. Ami nagy hiba.
Annyira tetszett az ötlet, mégis a kivitelezés borzalmasra sikeredett. Vonzott, de a végére már csak taszított.
Ha megkérdeznék, hogy van-e olyan könyv, aminek az olvasását valaha is megbántam, gondolkodás nélkül ezt vágnám rá. De jogosan jöhetne a kérdés akkor, hogy mégis mi a fenéért olvastam végig, miért nem tettem le az első pár oldalon. Erre két nagyon egyszerű válasz van. Egyrészt, mert kellett egy molyos kihíváshoz, másrészt meg reménykedtem benne, hogy kitör valamelyik iromány ebből a sztereotípiákkal zsúfolt, klisétömbös világból, a végre mutat nekünk valami jót, és előnyére válik a könyvnek, hogy több író is dolgozott rajta. Sajnálom, hogy ez nem történt meg.
Borító:
Mivel a karakterekről ez esetben nem nagyon tudok beszélni, na meg bele is foglaltam lényegében az előző pontba, inkább átugranám, és rá is térnék a borítóra. Ami engem egyszerűen megvett kilóra az első pillanatban. Egyrészt az a kávéspohár nagyon impozáns, rettentően jól mutat. Másrészt meg a cím betűinek törése olyan furcsa, mégis hívogató. Nekem nagyon bejön, ahogy maga az egész. Azt hiszem, erről szól a mondás, miszerint ne ítéljünk a külsőről. Megjegyeztem!
Összességében:
Hívogatott, ugyanis annyira jónak és ötletesnek tűnt kívülről. A hangsúly pedig a kívülrőlön van, ugyanis amennyire vártam tőle ezeket, annyira nem kaptam meg.
Ki merem állítani, hogy rettentően lapos volt, a stílus és a történetek megegyezőek, nem volt bennük semmi új, egyhangú volt és eseménytelen. Megmutatta: Ahogy embereket se, úgy könyveket sem szabad a borító alapján megítélni, ugyanis tartogathatnak meglepetéseket. Míg sokszor ez a meglepetés jó, itt ez inkább negatív.
Viszonylag vékony könyvről van szó, mégis mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire a végére értem.
Azoknak ajánlanám leginkább... akik egyáltalán nem tudnak mit olvasni, és mindent amit akartak, annak is a végére értek.
Olyan impozáns és figyelemfelkeltő volt számomra első látásra. Ötletes - gondoltam magamban. Mégis rá kellett jönnöm az ellenkezőjére.
Sajnálatos módon barátnőmet is belerángattam, és szép kis háromszöget alkottunk. Én, ő meg a könyv. Egyik könyves beszédtémánk alkalmával erre esett a szó, én vetettem fel, mire neki is megtetszett az ötlet, így végül a kosarában kötött ki a Kimondhatatlanul egy bevásárlás alkalmával. Mint azt ő is elmondta nekem, nem egészen úgy hatott rá a könyv, ahogy azt szerette volna, és ugyanez esett meg velem.
Rövid, mégis olyan sok mondanivalója lehetne, ugyanis a művön átveszik az érzelmek a hatalmat. Vagyis ezt állítja a fülszöveg, aminek igazat is adok. 10 novella és 2 képregényt tartalmaz a könyv, ami mind különböző író tollából származik. Rettentően kíváncsian vágtam bele az olvasásába. Mégis azért kis fejrázogatással, ugyanis az egyik szerzőjétől már olvastam egy regényét, méghozzá a Rossz voltamot. És bevallom, az egyáltalán nem tetszett. Érdekelt, hogy ez itt most másként lesz-e. A vicc pedig az, hogy pont az ő novellája volt az egyik, ami még fogjuk rá, hogy bejött.
Kliséhegyek.
Ifjúsági témáról próbáltak írni az ifjúságnak mégis úgy, hogy attól a korabeli ember érzi magát hülyének. Mindegyik karaktert úgy festik le, mintha a tinédzserek élvhajhászók, rettentő sötétek vagy magukat kellető libák lennének. Ugyanazok a karakterek jelentek meg mindenhol, ebből építkezett a könyv, pedig különböző szerzők alkották. Akiknek a stílusa vetekedett egy gyengébb iskolai beadandóéval, ugyanis rendkívül egyszerű volt, ráadásul az összes ugyanolyan. Egyik sem volt kiemelkedő, az összes mintha ugyanaz az ember írta volna. Ez valamiféle olasz stílus lenne? De nem akarok általánosítani.
Egy kicsit zavart a gyors E/1 és E/3 váltakozás. Egyik pillanatban még az egyik, majd a másik. Bár tény, néha jó volt kicsit váltani, mégis összességében nem tetszett ez a sok csere. Egyedül ebben különböztek egymástól. Sokszor még a nevek is ugyanazok voltak, a végére elegem lett a sok Francescóból, Alessióból és Beatricéből.
Ha választani kéne, melyik tetszett... A fentebb említett Antonio Ferrara irománya ment át a rostán és az első képregény, Sara Colaone tollából. De a többi mind egysíkú volt. Semmitmondó, és ki merem jelenteni, hogy unalmas. Nem volt benne egyediség, kamaszokról írtak, de nem kamaszfejjel gondolkodtak. Ami nagy hiba.
Annyira tetszett az ötlet, mégis a kivitelezés borzalmasra sikeredett. Vonzott, de a végére már csak taszított.
Ha megkérdeznék, hogy van-e olyan könyv, aminek az olvasását valaha is megbántam, gondolkodás nélkül ezt vágnám rá. De jogosan jöhetne a kérdés akkor, hogy mégis mi a fenéért olvastam végig, miért nem tettem le az első pár oldalon. Erre két nagyon egyszerű válasz van. Egyrészt, mert kellett egy molyos kihíváshoz, másrészt meg reménykedtem benne, hogy kitör valamelyik iromány ebből a sztereotípiákkal zsúfolt, klisétömbös világból, a végre mutat nekünk valami jót, és előnyére válik a könyvnek, hogy több író is dolgozott rajta. Sajnálom, hogy ez nem történt meg.
Borító:
Mivel a karakterekről ez esetben nem nagyon tudok beszélni, na meg bele is foglaltam lényegében az előző pontba, inkább átugranám, és rá is térnék a borítóra. Ami engem egyszerűen megvett kilóra az első pillanatban. Egyrészt az a kávéspohár nagyon impozáns, rettentően jól mutat. Másrészt meg a cím betűinek törése olyan furcsa, mégis hívogató. Nekem nagyon bejön, ahogy maga az egész. Azt hiszem, erről szól a mondás, miszerint ne ítéljünk a külsőről. Megjegyeztem!
Összességében:
Hívogatott, ugyanis annyira jónak és ötletesnek tűnt kívülről. A hangsúly pedig a kívülrőlön van, ugyanis amennyire vártam tőle ezeket, annyira nem kaptam meg.
Ki merem állítani, hogy rettentően lapos volt, a stílus és a történetek megegyezőek, nem volt bennük semmi új, egyhangú volt és eseménytelen. Megmutatta: Ahogy embereket se, úgy könyveket sem szabad a borító alapján megítélni, ugyanis tartogathatnak meglepetéseket. Míg sokszor ez a meglepetés jó, itt ez inkább negatív.
Viszonylag vékony könyvről van szó, mégis mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire a végére értem.
Azoknak ajánlanám leginkább... akik egyáltalán nem tudnak mit olvasni, és mindent amit akartak, annak is a végére értek.
Oldalszám: 248
Kiadó: Betűtészta
Kiadó: Betűtészta
Kedvenc karakter: -
Kedvenc idézet:
"Baby you light up my world like nobody else, énekli Francesca fél fülébe a kedvenc együttese."
Bár nem említette a könyv, a szövegben felismertem az én kedvenc együttesem egyik számát, így megérdemli az egy csillagot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése