Mikor az emelt magyar mellett döntöttem, nem gondoltam volna, hogy kifacsart logikával, de ekkora buli lesz a felkészülés. Izgatottan és abszolút nyitottan vetettem bele magamat a tanulásba és a rengeteg papírhalmazba, és igazából szívesen töltöttem ezekkel a gondolatokkal, versekkel a szabadidőmet.
Az elmúlt évben három magyar tanárhoz is jártam, mindhármójuktól rettenetesen sokat tanultam, és ezekből a különböző perspektívákból kaptam egy átfogó képet a majdnem 3000 év irodalmáról. Alapórán is kezdtem másként látni a tananyagot, a kezdeti kuszaságok a külön emelt magyar felkészítő hatására kitisztultak, és a fakultációs tanár pedig a lényegi anyagok mellett különböző "fun factekkel" látott el bennünket és tette ezáltal színesebbé az órákat. Egy szó mint száz, élveztem magát a tanulást, és úgy éreztem, ezek azok az információk, amire nekem, az én életemnek szüksége van: a niebelungizált alexandrinra, a nyugat-európai verselés különböző sorfajtáira, a zeugma alakzatára és felismerésére, az epitáfium és az epigramma közötti különbségre, hogy mit jelent az ekfrázis, és hogy mégis mi a bokám az az aszklepiádészi strófa.
Az emelt magyar egyik hátulütője, hogy szinte bármit kérdezhetnek az írásbelin. Nagyjából be lehet határolni a korábbi évek tapasztalatai alapján, de az ember azért szeret mindenre felkészülten nekivágni a feladatsornak, ami elég sanszos, hogy nem sikerülhet, mivel még ha irtó penge is vagy versfelismerésből, tudnak olyat kérdezni, amire éppen, vagy soha nem is tudtad a választ, esetleg pont azt nem nézted át a készülés közben, mivel azt gondoltad "na ez tuti nem lesz benne". Murphy. Az első blokkot magamban és közvetlen környezetemnek csak "műveltségi vetélkedő"-nek hívtam, hiszen tényleg körülbelül erről is van szó. Mi a különbség a két elégia között? Tekinthető-e intertextualitásnak az alábbi szintagma? Kinek írta a verset József Attila? Milyen verstípusba tartozik a "Karóval jöttél" c. vers? És hiába adott egy hosszú szöveg a legelején, maximum 3 kérdés szól a szövegre magára, és a bázisnak alig két bekezdésére vonatkozik. A többi feladat csupán szabad képzettársításokon alapszik.
A második rész a műelemzés. Ez leginkább lírai mű szokott lenni, de jobb félni, mint megijedni alapon, inkább fussa át mindenki a novellaelemzési szempontokat, hiszen tudjátok. Ha nem gondoltok rá, tuti az lesz. Idén egy Tandori Dezső verset adtak elemzésre, aminek a címe az, hogy A Semmi Kéz. A költő idén hunyt el, így alkotása előtti tisztelgésként az ő művét adták az emelteseknek május 6-án. Mivel nekem alapjáraton jobban megy a reflektálás, annak veselkedtem neki előbb, és a végére hagytam a Tandori-elemzést. Minden tanárom mondta, hogy a vázlat kulcsfontosságú mind ennél a résznél, mind a reflektálásnál. Vezet, segít, és nem hagyja, hogy elússzunk. Egy jó vázlat lehet az alapja egy jó írásnak. Nem egyszer, minimum tízszer olvastam el a költeményt, mire oda jutottam, hogy a piszkozatlapomra felvegyem a lírai elemzési szempontokat, és megtervezzem, mi alapján is állítom össze az esszémet. Bevallom, sokat küszködtem azzal, hogyan húzzam rá ezeket a szempontokat a műre, és közben az idő gyorsan pergett, én meg nem igazán haladtam a feladattal, míg végül bele kellett ugranom. Fejessel, mert szólt a fejemben a vészjelző, hogy már csak másfél órám van hátra. Soknak tűnik, de hamar elmegy, ha az ember 400-800 szavas szöveget ír. Aztán mikor elkezdtem, jöttek az ötletek és a gondolatok sorjában, és a kezdeti rettegés helyét a nyugalom vette át.
Nem általános információ, de az évfordulókat igencsak szeretik az érettségi összeállítói, csak egy tipp.
Amikor megláttam a reflektálás feladatát, majdnem sírva futottam ki az ajtón. Nem egy korábbi mintafeladatot oldottam már meg, de olyannal, hogy egy zenész irodalmi Nobel-díjára kell reflektálni úgy, hogy a bázisszöveg lényegében az énekes egyik dala, na olyannal még nem találkoztam. Először persze jött a pánik, de a szívverésemet normálisra visszaállítva rájöttem, hogy ez egy hihetetlenül testhezálló feladat számomra, aki viszonylag otthonosan mozog a zene és az irodalom témájában.
Május 6. után pontosan 4 hetem volt felkészülni a szóbelire. Addig is olvastam már a kötelezőket, a két nagyregényen már akkorra túl is voltam, de féltem attól, hogy mire odakerülök, elfelejtek részleteket, fontos momentumokat nem fogok tudni felidézni a könyvkavalkádtól a fejemben. De szerencsére ez nem történt meg, de azért az olvasnivalók jelentős részét erre a 4 hétre hagytam.
Idén ez volt a kötelezők listája:
- Kosztolányi Dezső: Pacsirta
- Borbély Szilárd: Nincstelenek
- Esterházy Péter: Pápai vizeken ne kalózkodj!
- Weöres Sándor: Psyché
- Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
- Madách Imre: Az ember tragédiája
- Henrik Ibsen: Nóra
- Ray Bradbury: Fahrenheit 451
- Tolnai Ottó: Világítótorony eladó
- Petőfi Sándor: Az apostol
- Ottlik Géza: Iskola a határon
- Mikszáth Kálmán: A jó palócok
Őszintén, lehetett volna sokkal rosszabb is ez a lista. A többségük tetszett is... de hát volt amelyiknél fogtam a fejemet. Elsőként a Nórát olvastam el, amúgy is nagy dráma-rajongó vagyok, de ez a mű engem tényleg elkápráztatott. Sokan ellenszenvesnek tartják Nóra karakterét, vagy nem tudnak vele kellőképpen azonosulni, de engem ez a mű ösztönöz, hogy ne csak ezt és A vadkacsát, hanem Ibsen más műveit is olvassam el. Ebben a témakörben a másik dráma műnemű alkotás Madách - Az ember tragédiája volt. Két éve nem volt pozitív tapasztalatom vele, de látszik, hogy az eltelt idő mennyire képes az embert megváltoztatni. Most az egyik legjobb kötelező olvasmánynak gondolom, egy reggeles program volt, és úgy gondolom, nagyon sok értéket hordoz ez a könyv, szóval aki affinitást érez rá, olvassa el, én csak ajánlani tudom.
Kosztolányi kisregénye bár könnyed kikapcsolódásnak tűnt a vaskosabbak között, azért hordoz mondanivalót rendesen, és értékítéletet is mond a sorok között. A Bradbury könyvet összehasonlítani a filmmel egy gyakorlott könyvadaptáció-nézőnek már nem okoz problémát, de azért valamelyest megnyugtatott, hogy a '60-as években sem aprózták el a változtatásokat, amikor vászonra vitték a könyveket. A Mikszáth novelláskötetnek gyorsan a végére értem, mivel egy komplex világot mutat be különböző karaktereken keresztül. Bár már korábban is olvastam néhány darabját, érdekes volt egységként kezelni, és elejétől a végéig újraolvasni.
Bár nem vagyok nagy kedvelője az orosz irodalomnak, sokkal inkább szeretem a francia és angol műveket, de meglepetésemre A Mester és Margarita sokszor kaotikusnak tűnő cselekményét lazán és nevetve olvastam, mondjuk a sok hasonló névvel meggyűlt a bajom, de Trónok harcán nevelkedtem, így a rengeteg szereplő nem okozott akkora problémát. Ez tipikusan az a könyv, mit nem egyszer kell elolvasni, hanem valószínűleg minden egyes alkalommal többet ad majd. Nem hiába vált kultuszregénnyé, mikor a cenzúra engedte olvastatni.
Nagy nyomot hagyott bennem Borbély Szilárd regénye. Megrázóan, egy kisfiú szemszögéből ábrázolja a '60-as évek tanyasi világát. A cím nem csupán az anyagi helyzetükre utal, hanem az életükre. Nincs identitástudatuk, a főszereplő kisfiúnak gyerekkora sincsen, kirekesztettek a közösségből és a társadalomból. Rettenetesen fájdalmas volt olvasni ezt a könyvet, sokszor le kellett tennem, mikor eluralkodott rajtam a kozmikus méretű letargia, és párhuzamosan olvastam mellette más, derűsebb regényt, hogy azért mégis valahogyan túléljem.
Weöres Sándort eddig zseninek tartottam, tényleg fantasztikusan sokszínű a palettája, ám a Psyché után azért kicsit biztos vagyok benne, hogy kellőképpen kattant volt. A jó értelemben. Néhol fogtam a fejemet, de lényegében végignevettem az egész kötetet.
Ottlik Géza regénye is kultuszregény, ám azon kívül, hogy korában újításnak számított az elbeszélésmódja, nekem nagyon nyomasztó volt a könyv. Történet egy katonaiskoláról és az abban kialakult hierarchiáról szól, ezáltal kicsinyítve bár, de bemutatja az akkori világot. Lehet máskor kell majd megpróbálkoznom vele újra, de én nem láttam benne azt, amit Esterházy Péter. És ha már nála tartunk, ne feledkezzünk meg az ő könyvéről, a Pápai vizeken ne kalózkodj!-ról sem. Hát... Ezt hagytam utoljára, de minél hamarabb a végére akartam érni. Ahh nem.. egyszerűen nem nekem íródott, ahogy Tolnai Ottó regényével sem tudtam mit kezdeni, mert túlment az én befogadási képességeimen.
Mit csinálnék másként, ha visszamehetnék?
Nem stresszelnék annyit. Ez nagyon fontos.
A szóbelimmel nem voltam teljesen megelégedve, mégpedig azért, mert tudtam, hogy képes lennék többre és jobbra, ha a beszélőkém nem repült volna ki az ablakon, a szívem nem vert volna olyan sebesen, hogy úgy éreztem, kiszalad a mellkasomból, és ha tényleg nem agyaltam volna túl, akkor elmondhattam volna rendszerezettebben mindazt, amiről felkészültem.
És hogy mindezt megéltem, mégis kinek ajánlanám, hogy a jövőben ezt, a magyar emeltet válassza? Mindenkinek, aki szeretné jobban beleásni magát a magyar irodalomba, érdeklik azok a művek, az irodalomnak az a mélysége, amit alapórán nem tanítanak, mindenkinek, aki úgy érzi, hogy van benne kreativitás is a tudásvágyon kívül, nem gond az esszéírás, elemzés és reflektálás. Hajrá-hajrá!
Aki érez affinitást, hogy erre szakosodjon a közeljövőben, szívesen válaszolok mindenféle kérdésre, ha bármit is kifelejtettem volna.
Köszönöm, hogy elolvastad,
egy frissen érettségizett magyar faktos
Gratulálok, nagyon ügyes voltál.
VálaszTörlés