HANGULAT MOLY 2019
"A sötét titkok és a tiltott szerelem már az árnyvadászok létezését fenyegetik! Ártatlanok vére folyt a Tanács termének lépcsőjén az árnyvadászok otthonában. Livia Blackthorn tragikus halála után a Klávéban a polgárháború réme kísért. A Blackthorn család néhány tagja Los Angelesbe menekül, ahol a boszorkánymesterek között pusztító kór forrását keresik.
"A sötét titkok és a tiltott szerelem már az árnyvadászok létezését fenyegetik! Ártatlanok vére folyt a Tanács termének lépcsőjén az árnyvadászok otthonában. Livia Blackthorn tragikus halála után a Klávéban a polgárháború réme kísért. A Blackthorn család néhány tagja Los Angelesbe menekül, ahol a boszorkánymesterek között pusztító kór forrását keresik.
Eközben Julian és Emma azon igyekeznek, hogy túltegyék magukat tiltott szerelmükön, és veszélyes küldetésre indulnak Tündérföldére A holtak fekete könyvéért. Végül olyan titkokra bukkannak a tündérek között, melyek akár végleg szétszakíthatják az árnyvilágot, és utat nyithatnak egy kilátástalan, sötét jövő felé. Emma és Julian az idővel versenyt futva igyekszik megmenteni az árnyvadászokat, mielőtt a parabataiok átkának rettenetes ereje végez velük és a szeretteikkel. Lehet, hogy a kárhozat az igaz szerelem ára? Lenyűgöző zárókötet az elsöprően sikeres nemzetközi bestsellerszerzőtől, Cassandra Clare-től.Ismerd meg a Gonosz fortélyok trilógia végső, izgalmas fordulatait!"
Bármennyire is imádom az Árnyvadász Univerzumot és Cassandra Clare munkásságát, nem szabad elfogultan értékelnem az Éjsötét Királynőt. Továbbra is utánozhatatlan világ, amit az írónő felépített, a karakterek sorsát végig a szívemen viseltem, a Gonosz fortélyok befejezőkötete mégsem adta meg számomra az érzést, azt a katarzist, amit elvártam volna.
Nem egy aprócska, hanem egy 850 oldalas könyvről beszélünk. Cassandra Clare-nek volt ideje elrendezni a kirakós darabjait, hogy a végén egy egészként láthassuk a képet, a történetet, de én inkább azt mondanám, hogy elnyújtotta a sztorit. Feleslegesen.
Hatalmas csattanóval zárult az Árnyak ura, bevallom, itt a folytatásban a következmények könnyeket csaltak a szemembe. A Blackthorn család és a közeli hozzátartozók gyászolnak. Egy fiatal lányt, egy ígéretes árnyvadászt, egy barátot, egy ikertestvért, egy kishúgot, egy nővért. Ty nehezen tudja feldolgozni Livvy halálát, eltervezi, hogy Kit és az árnyékpiac boszorkánymestereinek segítségével visszahozza a testévérét a halálból. De vajon bele lehet piszkálni következmények nélkül az élet körforgásába?
Julian és Emma rájönnek, milyen veszélyesek lehetnek az érzelmeik egymás és a szeretteik számára. A parabatai-ok átka fenyegeti őket, emiatt pedig inkább mágiával próbálnak megszabadulni a kettejük közti kapocstól, hogy szeretteik biztonságban legyenek. Hiszen ha tovább mélyül a szerelmük, a következmények beláthatatlan veszélyeket hoznak magukkal. De a varázslatnak mindig ára van, amit Juliannek úgy kell megfizetnie, hogy egyáltalán nem érez. Nem csupán szerelmet, mást sem. Árnyéka lesz önmagának, közel sem az a fiatal, gondoskodó fiú, akit az eddigi kötetek során megismertünk, megszerettünk.
Talán emiatt sem vált kedvencemmé a történet. A karakterek egy része nem fejlődött, hanem inkább visszafejlődött, talán egyedül Kitet emelném ki, mint olyan szereplőt, aki kemény változásokon haladt keresztül, de végül megtalálta önmagát. De ellenpéldákból több is van. Láttuk Juliant, aki megszabadult saját érzelmeitől, Tyt, aki a gyász terhe alatt meggondolatlanságokra is képes, Cristina, Mark és Kieran pedig ahelyett, hogy kibogoznák érzelmeik hálóját, még inkább belecsavarodnak. Többek között az ő jeleneteik jelentették számomra a mélypontokat. Cassandra Clare dolgozott már szerelmi háromszögekkel: Jace-Clary-Simon, Tessa-Will-Jem. De egyikőjük között sem ilyen volt a viszony. Itt mindenki mindenkivel együtt van, és előre borítékolható, hogy a hármuk sorsának végkimenetele nem lesz fényes. Kusza volt ez a szál, megalapozatlan, és igazából egyben eltúlzott is. Nem tudtam ezzel megbarátkozni az egész regény folyamán, egyre inkább lett elegem az állandó toporgásból és döntésképtelenségből, ami végigkíséri a fő cselekményszálat.
Még kiemelném az Éjsötét Királynőben található történet-a-történetben effektust. Magamban legalábbis én így neveztem el a thulei látogatást. Ha már mélypontokról beszélünk, nem maradhat ki a sorból. Emma és Julian Annabelt követve egy alternatív univerzumban találják magukat, ahol a Végzet Ereklyéi sorozat nagy csatáját nem a jók, hanem a gonoszak nyerték, így Sebastian Morgenstern került hatalomra, és tartja rettegésben a népet. Ezt a világot Thulénak nevezik. Közel 100 oldalt foglalt ez a rész magába, ám a cselekmény szempontjából szinte hasznavehetetlennek is mondhatnánk. Ahogy a regényre magára is, erre a részre is jellemző az elnyújtottság, és amikor az ember már nagyon haladna a történéssel, kíváncsian várja a sorsok alakulását, akkor bevágnak egy szakaszt, aminek jelentősége igazán csekély.
Amit viszont szerettem a regényben, hogy összeér Cassandra Clare három sorozata. Szuper volt újra olvasni Claryről és Jace-ről - nosztalgiázni egy kicsit a fiú minden egyes megszólalásán -, Tessáról és Jemről, és persze a kedvenc párosomról az Árnyvadász Univerzumban: Magnusról és Alecről. Ha kedvenc jeleneteket kell választani a teljes kötetből, a végét mondanám. Az írónő igazán csak most varrta el régebbi karaktereinek a szálát, de én nagy örömmel a szívemben olvastam ezeket. Számomra a legpozitívabb dolog volt az Éjsötét Királynő olvasása során, hogy a régi szereplőket visszainvitálta Cassandra Clare, mert valójában az újak nem nőttek annyira a szívemhez, mint a fentiek. Ennek valószínűleg emocionális okai is vannak, de tényleg sokkal inkább voltak számomra kedvelhetőek, mint akár Cristina, Diana, Diego, Mark vagy Kieran. A Blackthorn gyerekek összetartozása viszont nagyon lenyűgözött, ugyanakkor sajnáltam, hogy a fiatalabb testvéreknek nem jutott ki a rivaldafényből.
Így sajnos csalódottan zártam be a könyvet, nem vett le a lábamról annyira, ahogyan azt már Cassandra Clare-től szinte elvártam. És a legvégén még a pulykaméreg is elfogott, teljesen összezavarodtam az epilógus utolsó soraitól... Magyarázatot viszont valószínűleg csak egy újabb árnyvadász kötet fog adni. A kérdés viszont az, hogy a kíváncsiságom felülkerekedik-e azon, hogy ebben a befejezőkötetben ekkorát csalódtam, vagy sem. Hiszen a mottóm, hogy egy csalódás még lehet véletlen, vagy éppen a rossz időzítés következménye, de kettő egymás után már nem.
Borító:
Bár a borító alapján lehetett némi sejtésünk arról, kit is takar az "Éjsötét Királynő" elnevezés. A fekete haj elég árulkodó jelenség a Gonosz fortélyokban, hiszen jellemzően csak egy családnak van ilyen ébenszínű koronája.
A színek egyvelegéről elsőre a hivalkodó szó jut eszembe, de ez magára a karakterre is jól illik. A kék és a piros összessége rendkívül passzol egymáshoz, az a ruhakollekció pedig egyszerűen ámulatba ejtő. Talán állíthatom, hogy a legszebb a három borító közül ez. Engem legalábbis már az első pillanatban rabul ejtett. Sajnálom, hogy a könyv tartalma már nem.
Összességében:
Cassandra Clare munkásságát sokáig piedesztálra emeltem. A Végzet Ereklyéi alapkoncepciójával rögtön elrabolta a szívemet, és az Árnyvadász Univerzum megteremtésével azonnal levett a lábamról. Nagyra tartom azokat a szerzőket, akik képesek egy komplett új világ megalkotására, amelyben mind maga az író, mind az olvasó komfortosan mozoghat. Az árnyvadászok világa pont ilyen. Ha egyszer beleolvasol valamelyik kötetbe, biztosan beszippant. Így voltam ezzel én is. Az én szívemet ugyanakkor a Pokoli szerkezetek trilógia rabolta el teljesen, ezt a titulust pedig azóta sem sikerült egyik Cassandra Clare-könyvnek sem elvennie tőle.
Ám a Gonosz fortélyok utóbbi két kötetében rendkívül csalódtam. Az eddig tapasztalt megszerkesztettség, izgalmas fordulatok helyett egy rétestésztaként elnyújtott történetet kaptunk, amit sokszor sajnos élvezni sem tudtam kellőképpen. Egy idő után csak a végére akartam érni. Az írónő régi aduászokat használt fel, hogy elnyerje ismét az olvasó szívét. Én mégis csalódottan zártam be az Éjsötét Királynőt, hiszen az elvárt katarzis elmaradt. Azt gondoltam, egy olyan véget kap ez a trilógia, mely meglep, sokkol és - mazochista módon - vártam, hogy darabokra töri majd a lelkemet. Ehelyett azt érte el az írónő, hogy kiábrándultam a történeteiből. Az Árnyak urával sem voltam már teljesen elégedett, de ezzel a befejezőkötettel még annyira sem sikerült megbarátkoznom, mint a második résszel.
Hogy veszek-e még a kezembe Cassandra Clare kötetet, azt eldönti a kíváncsiságom és a jövőnek az a bizonyos zenéje.
Oldalszám: 850
Kiadó: Könyvmolyképző
Kedvenc karakter: Jace Herondale, Kit Herondale
Kedvenc idézeteim:
Bármennyire is imádom az Árnyvadász Univerzumot és Cassandra Clare munkásságát, nem szabad elfogultan értékelnem az Éjsötét Királynőt. Továbbra is utánozhatatlan világ, amit az írónő felépített, a karakterek sorsát végig a szívemen viseltem, a Gonosz fortélyok befejezőkötete mégsem adta meg számomra az érzést, azt a katarzist, amit elvártam volna.
Nem egy aprócska, hanem egy 850 oldalas könyvről beszélünk. Cassandra Clare-nek volt ideje elrendezni a kirakós darabjait, hogy a végén egy egészként láthassuk a képet, a történetet, de én inkább azt mondanám, hogy elnyújtotta a sztorit. Feleslegesen.
Hatalmas csattanóval zárult az Árnyak ura, bevallom, itt a folytatásban a következmények könnyeket csaltak a szemembe. A Blackthorn család és a közeli hozzátartozók gyászolnak. Egy fiatal lányt, egy ígéretes árnyvadászt, egy barátot, egy ikertestvért, egy kishúgot, egy nővért. Ty nehezen tudja feldolgozni Livvy halálát, eltervezi, hogy Kit és az árnyékpiac boszorkánymestereinek segítségével visszahozza a testévérét a halálból. De vajon bele lehet piszkálni következmények nélkül az élet körforgásába?
"(…) némelyik fény eleve csak rövid ideig rendeltetik égni."
Julian és Emma rájönnek, milyen veszélyesek lehetnek az érzelmeik egymás és a szeretteik számára. A parabatai-ok átka fenyegeti őket, emiatt pedig inkább mágiával próbálnak megszabadulni a kettejük közti kapocstól, hogy szeretteik biztonságban legyenek. Hiszen ha tovább mélyül a szerelmük, a következmények beláthatatlan veszélyeket hoznak magukkal. De a varázslatnak mindig ára van, amit Juliannek úgy kell megfizetnie, hogy egyáltalán nem érez. Nem csupán szerelmet, mást sem. Árnyéka lesz önmagának, közel sem az a fiatal, gondoskodó fiú, akit az eddigi kötetek során megismertünk, megszerettünk.
Talán emiatt sem vált kedvencemmé a történet. A karakterek egy része nem fejlődött, hanem inkább visszafejlődött, talán egyedül Kitet emelném ki, mint olyan szereplőt, aki kemény változásokon haladt keresztül, de végül megtalálta önmagát. De ellenpéldákból több is van. Láttuk Juliant, aki megszabadult saját érzelmeitől, Tyt, aki a gyász terhe alatt meggondolatlanságokra is képes, Cristina, Mark és Kieran pedig ahelyett, hogy kibogoznák érzelmeik hálóját, még inkább belecsavarodnak. Többek között az ő jeleneteik jelentették számomra a mélypontokat. Cassandra Clare dolgozott már szerelmi háromszögekkel: Jace-Clary-Simon, Tessa-Will-Jem. De egyikőjük között sem ilyen volt a viszony. Itt mindenki mindenkivel együtt van, és előre borítékolható, hogy a hármuk sorsának végkimenetele nem lesz fényes. Kusza volt ez a szál, megalapozatlan, és igazából egyben eltúlzott is. Nem tudtam ezzel megbarátkozni az egész regény folyamán, egyre inkább lett elegem az állandó toporgásból és döntésképtelenségből, ami végigkíséri a fő cselekményszálat.
Amit viszont szerettem a regényben, hogy összeér Cassandra Clare három sorozata. Szuper volt újra olvasni Claryről és Jace-ről - nosztalgiázni egy kicsit a fiú minden egyes megszólalásán -, Tessáról és Jemről, és persze a kedvenc párosomról az Árnyvadász Univerzumban: Magnusról és Alecről. Ha kedvenc jeleneteket kell választani a teljes kötetből, a végét mondanám. Az írónő igazán csak most varrta el régebbi karaktereinek a szálát, de én nagy örömmel a szívemben olvastam ezeket. Számomra a legpozitívabb dolog volt az Éjsötét Királynő olvasása során, hogy a régi szereplőket visszainvitálta Cassandra Clare, mert valójában az újak nem nőttek annyira a szívemhez, mint a fentiek. Ennek valószínűleg emocionális okai is vannak, de tényleg sokkal inkább voltak számomra kedvelhetőek, mint akár Cristina, Diana, Diego, Mark vagy Kieran. A Blackthorn gyerekek összetartozása viszont nagyon lenyűgözött, ugyanakkor sajnáltam, hogy a fiatalabb testvéreknek nem jutott ki a rivaldafényből.
Így sajnos csalódottan zártam be a könyvet, nem vett le a lábamról annyira, ahogyan azt már Cassandra Clare-től szinte elvártam. És a legvégén még a pulykaméreg is elfogott, teljesen összezavarodtam az epilógus utolsó soraitól... Magyarázatot viszont valószínűleg csak egy újabb árnyvadász kötet fog adni. A kérdés viszont az, hogy a kíváncsiságom felülkerekedik-e azon, hogy ebben a befejezőkötetben ekkorát csalódtam, vagy sem. Hiszen a mottóm, hogy egy csalódás még lehet véletlen, vagy éppen a rossz időzítés következménye, de kettő egymás után már nem.
Borító:
Bár a borító alapján lehetett némi sejtésünk arról, kit is takar az "Éjsötét Királynő" elnevezés. A fekete haj elég árulkodó jelenség a Gonosz fortélyokban, hiszen jellemzően csak egy családnak van ilyen ébenszínű koronája.
A színek egyvelegéről elsőre a hivalkodó szó jut eszembe, de ez magára a karakterre is jól illik. A kék és a piros összessége rendkívül passzol egymáshoz, az a ruhakollekció pedig egyszerűen ámulatba ejtő. Talán állíthatom, hogy a legszebb a három borító közül ez. Engem legalábbis már az első pillanatban rabul ejtett. Sajnálom, hogy a könyv tartalma már nem.
Összességében:
Cassandra Clare munkásságát sokáig piedesztálra emeltem. A Végzet Ereklyéi alapkoncepciójával rögtön elrabolta a szívemet, és az Árnyvadász Univerzum megteremtésével azonnal levett a lábamról. Nagyra tartom azokat a szerzőket, akik képesek egy komplett új világ megalkotására, amelyben mind maga az író, mind az olvasó komfortosan mozoghat. Az árnyvadászok világa pont ilyen. Ha egyszer beleolvasol valamelyik kötetbe, biztosan beszippant. Így voltam ezzel én is. Az én szívemet ugyanakkor a Pokoli szerkezetek trilógia rabolta el teljesen, ezt a titulust pedig azóta sem sikerült egyik Cassandra Clare-könyvnek sem elvennie tőle.
Ám a Gonosz fortélyok utóbbi két kötetében rendkívül csalódtam. Az eddig tapasztalt megszerkesztettség, izgalmas fordulatok helyett egy rétestésztaként elnyújtott történetet kaptunk, amit sokszor sajnos élvezni sem tudtam kellőképpen. Egy idő után csak a végére akartam érni. Az írónő régi aduászokat használt fel, hogy elnyerje ismét az olvasó szívét. Én mégis csalódottan zártam be az Éjsötét Királynőt, hiszen az elvárt katarzis elmaradt. Azt gondoltam, egy olyan véget kap ez a trilógia, mely meglep, sokkol és - mazochista módon - vártam, hogy darabokra töri majd a lelkemet. Ehelyett azt érte el az írónő, hogy kiábrándultam a történeteiből. Az Árnyak urával sem voltam már teljesen elégedett, de ezzel a befejezőkötettel még annyira sem sikerült megbarátkoznom, mint a második résszel.
Hogy veszek-e még a kezembe Cassandra Clare kötetet, azt eldönti a kíváncsiságom és a jövőnek az a bizonyos zenéje.
Oldalszám: 850
Kiadó: Könyvmolyképző
Kedvenc karakter: Jace Herondale, Kit Herondale
Kedvenc idézeteim:
"– Hallottál már Will Herondale-ről? Vagy James Herondale-ről?
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Kit.
– Kiváló. Órákat fogok elcseszni az idődből – közölte Jace."
*
"– Ne tartsd magadban, hogy mire vágysz, különben talán sosem kapod meg, amit szeretnél.
– Nagyon bölcs vagy – mondta Kieran komolyan.
– Hát igazából ezt egy bögrén olvastam.
– A ti világotokban igen bölcsek a bögrék."
*
"– Mozgott a szád – felelte Alec. – Szinte soha nem imádkozol, de jól esik, hogy most igen.
– Szinte soha nincs szükségem imára – mondta Jace. – Ha baj van, általában csak elmegyünk Magnushoz, és ő megoldja."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése