Csitt, leányom, tartsd magadban! Minden szót, mi elhagyná ajkad! Legyen az erőd benned rejlő, ne szólj, ne mondj, míg az idő eljő! Tanulj, fejlődj, de ne beszélj, hallgass, lányom, hogy tovább élj!
Aznap, amikor anyámat megölték, megmondta apámnak, hogy többé nem fogok beszélni, és hogy ha meghalok, ő is velem hal. Azt is megjósolta, hogy a király eladja a lelkét, a fiát pedig elnyeli az ég. Apám igényt tart a trónra, és most a háttérben várakozik, várja, hogy anyám szavai valóra váljanak. Apám kétségbeesetten vágyik a koronára. Én csak szabad akarok lenni. Hogy szabad legyek, el kéne szöknöm, de anyám átka és apám kapzsisága fogva tart. Nem tudok beszélni vagy bármilyen hangot hallatni, képtelen vagyok karddal bánni, vagy elcsábítani a királyt. Egy olyan földön, ahonnan minden mágiát kiirtottak, talán a szeretet az egyetlen varázserő. De ki lenne képes szeretni… egy madarat?"
Amy Harmon neve nem volt ismeretlen számomra, ugyanakkor teljesen más zsánerű regényeket olvastam eddig tőle. Az Arctalan szerelem a 2001-es terrortámadás idejét mutatja be, míg a Homokból és hamuból egy szívszorító szerelmi történetet ábrázol a második nagy világégés és a nácizmus tombolásának közepén. De ezúttal egy fantasy regényt írt, én meg rendkívül kíváncsi voltam, hogyan fekszik majd neki ez az újfajta stílus.
Az írónő egy olyan világot teremtett, ahol együtt élnek a közönséges emberek az Idézőkkel - akik különleges képességeik szerint lehetnek Fonók, Alakváltók, Ékesszólók és Gyógyítók. Az idők folyamán viszont egyre nagyobb ellentét kezdett feszülni köztük, Zoltev király pedig irtani kezdte az Idézőket. Lark szemtanúja lesz az édesanyja kivégzésének, a halála előtt elsuttogott szavai pedig végigkísérik az életét. A nő megátkozza a királyt és a fiát, ezzel együtt lánya életét összeköti az apjáéval, őt pedig felszólítja, hogy óvakodjon a szavaktól, hiszen azoknak mérhetetlen nagy ereje van. Ettől kezdve Lark nem beszél, apja pedig annyira megrettent az átoktól, hogy elefántcsonttoronyban tartja a lányát, se írni, se olvasni nem tanítja. A pacsirtáról elnevezett lányka alkalomadtán kiszökik otthonról, és az évek során kezdi felfedezni az erejét. Hiszen ő Ékesszóló, különleges adottságok birtokában van. Gondolatait verses formába rendezve parancsolni tud a tárgyaknak, állatoknak. Így az élete védelméért inkább némaságban él, minthogy lelepleződjön a képessége.
A gonosz király halála után őt a trónon fia, Tiras követte. Eltelt 15 év, Jerut pedig egy félig madár, félig ember nép, a volgárok támadják. Az ifjú királynak fel kell vennie velük a harcot, ezért Corvynba látogat, hogy rávegye az ottani fejedelmet, hogy küldjön embereket a hadseregbe. Hogy biztosan betartsa az ígéretét, Tiras magával viszi a férfi lányát, Larkot, a királyi udvarba, ahol szembesül a lány különleges képességével. Habár Lark nem beszél, ő mégis képes hallani a hangját a fejében. Így kezd el kommunikálni a két fiatal, majd kerül egyre közelebb egymáshoz. Aztán kiderül, Tiras herceg is titkokat rejteget, és Lark segítéségre van szüksége, hogy megvédhesse népét és országát.
"A némaság közeli rokona a láthatatlanságnak."
Az egész regényt mesei atmoszféra lengi körül. Az írónő egy középkort idéző fantasy birodalomba kalauzol el bennünket, ahol morális értékek csapnak össze. Lark eleinte egy bajbajutott hercegnő volt, akit a szerető családi fészek helyett otthon csak egy őt elnyomó édesapa várt. Corvyn urának vállát is nyomta a felesége utolsó szavaiban elhangzó átok, de jobban féltette saját életét, minthogy amiatt aggódott volna, hogy elveszíti a lányát. Lark naivan érkezik a királyi palotába, de ahogy kikerül az apja hatóköréből, kinyílik előtte a világ. Megismerkedik a betűk, a könyvek birodalmával, mely teljesen magával ragadja őt, és ezzel párhuzamosan tárul fel előtte a képességének rejtett mivolta is. A kötet során Lark végig erősödik, ez pedig annak köszönhető, hogy folyamatosan bővíti tudását, az ismeretei pedig fegyvereivé válnak a mindennapokban. Mesei elemként hatott továbbá a vár, ami egyszerre bezár mégis kinyitja a féltve őrzött titkok kapuját, a szörnyeteg, akit le kell győznie a hercegnek és a hercegnőnek, valamint a megtörésre váró átok. Ezek mind azt éreztették velem, hogy A madár és a kard egy gyerekként el nem mondott mese, ami húszévesen is elbűvölt és ámulatba ejtett.
Borító:
Az az igazság, hogy ehhez a regényhez eddig nem készült igazán átütő borító, mely átadja azt a különös meseiséget, ami belengi A madár és a kard történetét. Az eredeti alkotás nekem túl sötét, és mintha annyival kötődne a regényhez, hogy a lány látszólag beszél a képen és körüllengi valamiféle aura, ami talán a különleges képességére utal, de ezeket túlságosan belemagyarázásnak érzem. Szerintem nem találták el sem a hatást, sem a kapcsolatot a könyvvel. A német borítókészítők már világosabb színekkel dolgoznak, de azoknál sem találok közös hangot a történettel - a lány körül tollak szállnak, de maximum ennyi, amit ki tudnék emelni. A magyar kiadáshoz pedig szavazást hozott létre a kiadó. A legtöbb szavazatot elért munka - egy kardot ábrázoló kép jött ki nyertesként, és nem véletlenül. Hiszen energia sugárzik arról a képről, a kard szimbóluma végre megjelenik rajta. Ugyan én el tudnék képzelni a háttérben rajta madártollakat, hogy duplán illeszkedjen a címhez. De erre a képre lecsapott korábban egy másik kiadó, és egy klasszikus dráma legújabb kiadásához használták fel, így a Könyvmolyképzőnek nem maradt más választása, mint a második helyezettel megjelentetni a könyvet. Ennek az alkotásnak egy lány áll a középpontjában, aki egy virágcsokrot tart a kezében. Tetszik, hogy maga a kép világos, sokkal inkább passzol a történet atmoszférájához, mint az eredeti borító mélabús sötétje. A háttérben egy madárraj halad el a lány mögött - ezzel megjelenik a másik ötletnél hiányolt madár-motívum is. Így azonban a kard elmaradt. Nekem ugyan tetszik a végső választás, egyedül a lány fején lévő korona az, ami túlságosan beleolvad a háttérbe, szinte eltűnik, de ez a nyomtatáskor dombornyomással lett kiküszöbölve.
Összességében:
A madár és a kard egy különleges darabja mind az ifjúsági, mind pedig a fantasy köteteknek. Egyedi, mesei atmoszféra járja körül, melyben megmutatkozik, hogy végső soron a szeretetnek van a legnagyobb varázsereje mindközül.
Lark és Tiras kapcsolata kezdetben csupán felszínes, már-már kihasználják a másikat, de ahogy kezdik megismerni egymást, úgy válik a regény is egyre mélyebbé. A történetet a lány oldaláról olvashatjuk. Mivel Lark nem beszél, sokkal többet van a gondolataival, sokkal inkább megfigyeli a környezetét, erre pedig Amy Harmon is külön hangsúlyt fektetett. Gyönyörű leírások uralják a regényt, aprólékos, festői, ahogyan az írónő megeleveníti előttünk a természetet, a tárgyakat, az embereket. A történet és annak mondanivalója, üzenete mellett ez is erénye a kötetnek.
Nem sok híres szerzőt ismerek, aki nem egy jól bevált zsánerben alkot, hanem kipróbálja magát minél többen, ezzel is feszegetve a saját határait. Amy Harmon viszont ilyen, és csodálom őt ezért. És azt kell mondani, mindegyikben otthonosan mozog, ugyanolyan jól áll neki egy fantasy történet, mint egy történelmi regény, vagy egy családi és baráti kapcsolatokat feldolgozó lélektani mű.
Azoknak ajánlanám A madár és a kard krónikáit, akik szeretik a különleges történeteket, melyben megjelenik egy király és egy nemes lány, akiknek közös erővel kell megtörniük egy átkot, megvédeni az országot, és megmutatni a világnak, mire képes a szerelem ereje.
Oldalszám: 368
Kiadó: Könyvmolyképző
Kedvenc karakter: King Tiras of Degn
Kedvenc idézetem:
"– Ragyogsz, Lark.
A keze ismét visszaindult, és végigsimított kibontott hajamon. Nyeltem egyet, hirtelen könnyek fojtogattak.
Akkor miért nem lát senki?
– Én látlak – mondta."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése