2018. augusztus 7.

Kristen Callihan - Idol

HANGULAT                                MOLY                                        2018

"LIBBY 
Amikor rátaláltam Killianre, valami elveszett hercegre emlékeztetett, és épp részegen hevert az udvaromon. Az arca, akár egy istené, és pont olyan arrogánsan is viselkedett. Nem volt hajlandó elmenni. Szexi, elbűvölő és egy icipicit mocskos a fantáziája – szép lassan ledönti a falaimat, és én egyre többre vágyom. Az enyém lehetne, ha lenne hozzá bátorságom. A probléma az, hogy az egész világ őt akarja. Hogyan tartsak meg egy bálványként imádott rocksztárt, amikor mindenki azon mesterkedik, hogy elvegye tőlem? 

KILLIAN 
A világ egyik legnagyobb rockbandájának énekeseként áloméletet éltem. De egyetlen végzetes döntés elég volt hozzá, hogy mindez a darabjaira hulljon. Most minden romokban hever. Aztán megismertem Libertyt. Morcos, magának való lány – de egész aranyos. Á, kamu. Az igazság az, hogy ha csak hozzáérek, eszméletlenül dögössé válik, és sokkal jobban vágyom rá, mint bármelyik, a nevemet sikító rajongómra valaha is. A világ hangosan követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de nem vagyok hajlandó elhagyni őt. Ki kell találnom, hogyan csalogassam ki a csigaházából, hogy velem maradjon. Mert mióta megismertem Libbyt, minden megváltozott. Minden."

Már akkor imádtam a könyvet, mikor még azt rebesgették az oldalak, hogy a Könyvmolyképző megvette a jogait. Rögtön rákeresve azonnal megvett magának. A fülszövege, a karakterei, az a csodálatos borítója... Eszméletlen, és azóta is gyönyörködöm benne. Angolul kívánságlistára tettem, viszont mindig volt sürgősebb, amit el kellett olvasnom, míg addig toltam, hogy megvártam a magyar fordítást, és végül azt szereztem be. Rögtön tudtam, hogy mivel oda meg vissza vagyok a zenével foglalkozó könyvekért, ez nekem íródott. Alig vártam, hogy olvashassam. 
És épp ezért volt hatalmas és nem várt a pofára esés.
Akkora hype volt körülötte, és külsőleg engem is annyira elvarázsolt, hogy nem gondoltam volna, hogy csalódás lesz a vége. De az volt, méghozzá óriási. 
Az elmúlt évek alatt szerintem eléggé észrevehető volt, mennyire imádom a romantikus könyveket, de amelyek ezen kívül zenészeket mozgatnak, hát azoktól egyenesen dobok egy hátast és rögtön beszerzem, mert el kell olvasnom őket. Mivel én magam is imádom a zenét, sőt talán ezzel fogom tölteni életem hátralévő éveit, így igazán nem mondhatom, hogy nem az én témámnak tűnt már eleinte is az Idol. Nem is akartam abba a csapdába esni, hogy rögtön más hasonló regényhez hasonlítom, de az utolsó oldal végére érve mégis azt kell mondanom, hogy néhol összevetettem magamban a Stage Dive sorozat köteteivel. 

"Érezd a zenét!" 

De kezdjük az értékelés pozitív felével, hogy aztán szépen átevickélhessünk a negatív oldalra, mivel talán az lesz a vaskosabb és szarkasztikusabb része az értékelésnek. Leszögezem, a könyv tényleg kikapcsolódást nyújtott. Egy ideig legalábbis, utána az agyérgörcsöm főbb okozójává vált. Az első száz oldalig akadálymentes volt a kapcsolatunk a történettel, humoros volt, kedveltem a női főszereplőt, Killiant pedig sajnáltam sokáig, mikor kiderült, miért is itta csutak részegre magát és hajtott Libby kertjébe teljesen kiütve. Azonban a nő válaszát és az erre adott reakcióit olvasva majdnem sírtam a nevetéstől, annyira karakteres és jó humorú volt, ezt azonban a regény további részére elvesztette, a hírnév megváltoztatta és bárhogy is hangsúlyozta, hogy nem akar az lenni, egy feltörekvő libává vált. Ahogy pedig Killian számomra egy gazdátlan kismacskára hasonlított, aki szakadó esőben áll a kapu előtt és nyávog, hogy engedjem be. Megesett rajta a szívem, azonban nem váltott ki belőlem hú-de-rosszfiús és hú-de-férfias érzést, akármennyire is azt akarta elérni. Bocs, Kill, ez nem jött össze! Voltak aranyos jelentei, viszont sokszor teljesen eszement volt.
Azonban nem csak a karakterek változtak meg a regény folyamán, a történetben is maradtak fekete lyukak. Már az elején kérdőre vontam, hogy Libby biztosan egy szigeten él-e, vagy inkább időszámításunk előtt valamikor egy barlangban. Hiszen nem ismerte fel, hogy a kedvenc énekese tévedt be éppen a kertjébe. Oké, hogy részeg volt és tök pucér, de ez nem elég kifogás, ahogy az sem, hogy a banda nem szerepel a CD borítókon. A 21. században élünk, létezik az internet fogalma, még egy ilyen szigetecskén is, képtelenség, hogy ne látott volna róla képeket. Főleg ha a kedvence! Ed Sheeranről sincsenek képek az albumokon, mégis felismerném az ír pofiját, ha erre látogatna, vagy ne adj isten egy motorral részegen a kertembe hajtana. Nem, ezek egyikét sem tudom elfogadni kifogásnak. Másrészt értem én, hogy Libby született tehetség, örökölte a zenei vénáját a szüleitől, azonban bármennyire is ez így van, a hangképzést tanulni kell, az nem csak úgy van, tudatosítani kell, mikor milyen technikát alkalmaz az ember. Így mind szép és álombeli, ami ott le van írva, de a valóságtól igencsak messze áll. A könyvet olvasva el tudom képzelni, hogy lányok sokasága arról ábrándozik, hogy hasonló vele is megtörténik, tanár és kemény erőfeszítések nélkül csak feláll a színpadra és rögtön elalélnak tőle, ős tehetségnek nyilvánítják, vagy megnyer egy tehetségkutatót. Képmutató lennék, ha azt állítanám, hasonló az én fejemben még csak meg sem fordult. Azonban álomvilágban élnék, ha azt hinném, ez valósággá fog válni, hiszen az énekhang is egy hangszer, amin meg kell tanulni játszani és használni. Lehet, valaki úgy születik, hogy van érzéke gitáron játszani, de minimum egy Youtube-videónyi segítség nélkül nem válik az emberből híres zenész. Egy szó mint száz, legalább az utalást, hogy régen tanult hangszeren, vagy korábban járt tanárhoz, eléggé hiányoltam. Ez pedig elvezet bennünket ahhoz, hogy megemlítsem a tömérdek mennyiségű kliséhalmazt, amely ebben a 400 oldalban megtörtént. 

"– A szerelem összetöri az ember szívét, szétcseszi az életét… tökéletes, mindent felperzselő káosz."

 Libby szülei életüket vesztették egy balesetben, amelyet az apja részegsége okozott. Az alkoholista szülő az egyik jellegzetes séma a new adult regényekben, mivel ezután a lány úgy érezte, miatta vált az édesapja azzá. Az önbizalomhiányos szituációt már meg is teremtettük a főszereplőnknek, ebből pedig a tökéletes pasi jelent csak kiutat. Az elhalálozott szülők pedig szintén egy másik toposz ezekben a könyvekben, hiszen így a lánynak korán kell felnőnie, a saját lábára állnia, ráadásul nem is szólnak bele a főszereplő életébe többet, a kedve szerint alakíthatja az írónő a szálakat, nem kell a szülőkkel foglalkoznia. Pipa. Ám azért a haláluk előtt az ősök teletömték Libby fejét, hogy nem neki való ez az énekesi szakma, édesanyjától pedig csak azt hallhatta, soha ne menjen hozzá egy zenészhez, mert nehéz ez a sors. Örökségként ezt cipelte magával a lány, az alapjáraton eléggé introvertált személyisége még inkább befordultabbá vált, és nem merte kamatoztatni és megmutatni az embereknek a rejtett tehetségét, amelyről már szó volt. Na meg persze eleinte ez közbeszólt a Killiannel való kapcsolatába.
Túlságosan hihetetlen és gyors volt minden, ami ebben a könyvben történt. Persze mi, lányok álmodhatunk róla, hogy egy hasonló rosszfiú miattunk mondjon le a többi nőről, és változzon meg, éljen monogám kapcsolatban, de a valóságban, ha ez tényleg megtörténne, gondoljunk bele, ez mennyi bizalmatlanságot szülhet a felek között. Ráadásul ismerjük a történetet a nagymenőről, aki első látásra beleszeret a lányba, és már csak őt akarja. Hihetetlen, közhelyes és egyáltalán nem tükrözi a valóságot.
Azonban nem is lett volna akkora a pofára esésem, ha mindemellett lett volna valami történet. De nem volt. Egyedüli információként azzal szembesülünk minden egyes oldalon, hogy Killian ékessége mekkora, milyen vastag és hosszú, de nálam a cérna akkor szakadt el, mikor Libby közölte, hogy akkora, hogy már külön e-mail cím dukálna neki. Mi. A. Franc?! Ezen a ponton lebegett a lelki szemeim előtt a Stage Dive sorozat, amely nem csak hogy izgalmas történetet tartogat az olvasóinak, de rettentően humoros is. Az utóbbi pedig az elején benne volt, reménykedtem, ezt a tulajdonságát megtartja a végéig, viszont ismét koppannom kellett.
Szerettem volna élvezni a könyv olvasását, de a fele után már nem tudtam. De ha már eljutottam odáig, úgy voltam vele, hogy nem hagyom félbe.Vártam, hogy tartogat-e még számomra valami fordulatot, valami izgalmat és csavart, azonban ez nem így történt. Türelmesen vártam, míg az utolsó oldalra nem értem.

"– Ezt nekem énekelted? 
Mosolya gyengéd, gyönyörű. 
– Mindig mindent neked énekelek."  

Borító:
És ezért vagyok mérges, ugyanis a borító valami hiperszuper-übermega gyönyörű, a srác a képen nagyon emlékeztet az egyik kedvenc énekesemre. A színek összhatása eszméletlen és figyelemfelkeltő, az ember szeme a könyvesboltban abszolút arra terelődik, és beleesik a csapdájába. Ahogyan én tettem.

Összességében:
Sajnálom, hogy nem sikerült megszerettem, pedig nagyon akartam, de ez a könyv számomra Hófehérke almája volt. Kívül gyönyörű és csodálatos, belül viszont mérgezett. A lehengerlő és meseszép borító, a megkapó fülszöveg egy eleinte humoros, később azonban egysíkú, hihetetlen és kijelentem, unalmas történetet takar.
Azoknak ajánlanám, akik csak simán ki akarnak kapcsolódni, és a regény általam felsorolt hibái felett szemet tudnak hunyni.

Oldalszám: 400
Kiadó: Könyvmolyképző

Kedvenc karakter: Gabriel Scott
Kedvenc idézetek:

"– A lehető legrosszabb dolog, amit tehet az ember az életben, ha félelemből nem használ ki egy lehetőséget." 

*

"A zene a barátoddá válik, ha nincs egy sem, a szeretőddé, ha éppen arra vágysz. A haragoddá, a bánatoddá, az örömöddé, a fájdalmaddá. A hangoddá, ha nem találod a szavakat. Csodálatos dolog részesévé válni mindennek, szerepet játszani valaki más életének zenei aláfestésében."


2 megjegyzés:

  1. Van benne némileg igazság. Nem mondom szemet tudok hunyni az ilyen nemi szervek méregetése felett, de csak egy szintig. A Szürke ötven árnyalatából elég egy is. Kikapcsolódásnak elment, de azon kívül? Egy újabb könyv, amit kiolvastam. Volt emlékezetesebb mű, amit ha kérdezik miket olvasok hamarabb jutnak eszembe példának, mint az Idol. :/ Viszont a második résznek azért adok egy esélyt, hátha az másabb lesz. Sajnos ahogy nő a könyvek száma, úgy nő a klisék száma. Szerintem. ^^"

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen-igen, ebben teljesen igazad van. Nehéz már ebben a NA zsánerben újat alkotni, mindig nagy meglepetésként ér, ha egy író még mindig tud az eddigieken felül újat mutatni. :) Ezekért éri meg igazán olvasni. :))

      A második résznek én is tervezek adni még egy esélyt, mivel Scottie-t én személy szerint nagyon szerettem, és róla szól az a kötet.

      Törlés