Baráth Viktória legújabb regénye, az Egy év Provence-ban megjelenik az idei Ünnepi Könyvhétre. Olvassatok bele!
🕮🕮🕮
A vacsora kellemesen telt, de utána rögtön kimentettük magunkat a további bájcsevej alól. Matt megígérte, hogy elvisz moziba, de végül a lakásomon kötöttünk ki. Képtelenek voltunk elindulni, az ágyam szinte rabul ejtett minket. Alig bírtuk kivárni, hogy újra kettesben lehessünk.
A plédem épphogy takarta a derékvonalát. Én a hasamon fekve olvasgattam a sarki kínai étterem szórólapját, ő pedig engem nézett. Sosem felejtem el azt a pillantást, amit akkor vetett rám. Komolyan, már-már megfontoltan pihentette rajtam a szemét, miközben az ajkát félmosolyra húzta.
– Mi az? – kérdeztem értetlenül.
– Szeretlek – mondta nemes egyszerűséggel. – Azt hiszem, még sosem szerettem ennyire senkit.
Lefagytam a szavaitól. Egyáltalán nem számítottam ilyesfajta vallomásra, főleg nem ilyen rövid idő után. Na, nem mintha én máshogy éreztem volna, csupán belőle nem néztem ki, hogy ennyire komolyan gondolja a dolgot.
Felültem az ágyon, vele szemben.
– Én is szeretlek – feleltem.
A következő csókja már egészen máshogy hatott, mint a vallomása előtt. Eleinte azt gondoltam, hogy a kapcsolatunk nem lesz több, mint néhány átmulatott éjszaka, de napról napra egyre közelebb kerültem hozzá. Azt hittem, csak én érzek így, de amikor kimondta ezeket a szavakat, úgy éreztem, végre megtaláltam azt, amit kerestem. Akit kerestem.
– Tavasszal eljöhetnél velem az egyik üzleti utamra – mondta.
Nem gondolkodtam ilyen hosszú távra előre, de mivel kezdett komolyabbá válni a helyzet, jólesett, hogy ilyen távlatokban is tervez velem.
– Hova? – kérdeztem.
– Franciaországba. Délre. Csodálatos vidék, meg akarom mutatni neked.
– Biztosan gyönyörű – mosolyogtam rá.
– Meséltem már rólad az ottaniaknak. Mindenki meg akar ismerni.
Lassan csókolgatni kezdte a vállamat.
– Úgy gondolod, méltó vagyok arra, hogy megismerjem az egész családodat? – incselkedtem vele.
– Még sokkal többre is, Lily Perkins. Komoly terveim vannak veled.
– Ez egy kicsit úgy hangzik, mintha el akarnál rabolni, hogy fogva tarts a pincédben.
– Csak a szívedet akarom foglyul ejteni.
– Ez pedig borzasztó nyálasan hangzik. Akkor már inkább a sorozatgyilkos éneddel tárgyalnék.
Nagyot nevetett, majd magához vont, és ismét megcsókolt. Amikor elengedett, én is komolyabban szólaltam meg:
– Szerinted kedvelnek a szüleid?
– Maximum nem beszélek velük többet – vonta meg a vállát.
Elnevettem magam.
– Tényleg érdekel, hogy szerinted mit gondolnak rólam – erősködtem.
– Szerintem kedvelnek. Ha nem így lenne, már kaptam volna néhány üzenetet, hogy felejtselek el. De kedves voltál, megnyerő, és hoztad a szülőcsábító mosolyodat, úgyhogy nem lehet gond.
– Szülőcsábító mosoly? – kérdezek vissza kacagva.
– Igen, tudod, az a jó kislányos nézés, amitől az összes szülő azt hiszi, hogy benned megbízhatnak, veled jó társaságban van a gyerekük.
– Miközben teljesen tévúton járnak – csóváltam a fejemet.
– Rendesen elrontottál, az már igaz! Mióta megismertelek, semmi másra nem tudok koncentrálni. Folyton csak veled akarok lenni. És nem akarom, hogy véget érjenek a találkozóink. – Az ölébe húzott, összefonódva feküdtünk le az ágyra. Arcomat a nyakába fúrtam. – Fogalmad sincs, mit műveltél velem – sóhajtotta. – Már amikor megláttam azt a fotót a faladon, tudtam, hogy újra látni akarlak. És hidd el, nagyon sok tervem van még, amiben te is szerepelsz.
– Igen? Milyen terved?
– Majd meglátod!
Ezzel lehajolt hozzám, és egy gyengéd csókot lehelt az ajkamra.
🕮🕮🕮
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése