Leiner Laura könyveit régebben töretlenül imádtam. De ahogy idősödtem, kezdtem ráeszmélni a hibáira, és már nem voltam olyan elfogult a regényeivel kapcsolatban. Továbbra is rendkívüli kikapcsolódásként éltem meg az olvasmányokat, de az utóbbi időben egyre több hiányosságát véltem felfedezni. Az Iskolák verseny II. trilógiájához eleve szkeptikusan álltam. A Maradj velem és az Emlékezz rám csalódása után féltem, hogy nem tud újat mutatni a továbbiakban az írónő, főleg úgy, hogy a keretből sem lépett ki. Erre ugyan rácáfolt a Bízz bennem, és jobban a szívemhez nőtt, mint az Ég veled hármasa, de a Higgy nekem megintcsak egy visszaesés volt a szememben.
Sára, Rajmund, Vivi és Dominik túlélték az első nagy megpróbáltatást - hogy mindenki nem csupán ellenfélként, hanem ellenségként is tekinti őket. Ez a négyesüket még inkább összekovácsolta, és egy nagyon megbízható csapat kerekedett a négy renitens fiatalból, akit Kocsis igazgató a Szirtes színeiben a versenyre küldött. A fiatalok barátokra leltek Hortobágyon, ugyan a próbák egyre kiélezettebbek, a továbbjutás pedig egyre kisebb dolgokon múlik. Leiner Laura többnyire érdekes feladatokat talált ki a csapatoknak, mégis úgy éreztem, hogy a vége felé kezd megérkezni igazán a regény. Talán a tehetségkutató volt az a pillanat, ahol igazán úgy gondoltam, ez egy kalandokkal teli könyv.
A Higgy nekemben fontos szerepet kapott a múlt és annak feltárása. Az első kötetben Dominik perifériára kerülése igencsak zavart, ezért pozitív élményként könyveltem el, hogy az írónő most sokkal közelebb hozta őt az olvasóhoz azzal, hogy megismertük az ő balhéját és háttértörténetét. Mitől is lett ő ellátva "a bunyós" címkével? Rajmund továbbra is titokzatos szereplő, de ebben a részben ő is megmutatott egy szeletet önmagából és a múltjából. Ám ami mégis talán a legszebb pontja a Higgy nekemnek - a csapattársak közötti kapcsolatok kialakulása. Amíg az Ég veled Hannája egy igazi modernkori Romeo és Júlia románcba csöppent a fekete csapat Kornéljával, addig itt a piros csapaton belül szövődnek szerelmek. Dominik és Vivi párosán már a kezdetektől fogva érződik az összhang, most viszont a lappangó szenvedélyek a felszínre törtek és nyilvánossá vált a kapcsolatuk. Rajmund és Sára pedig folyton félreérthető szituációkba kerülnek, és szinte tapintható köztük a kémia. A fiú támogatja Sárát, óvja, félti őt, ezzel azt mutatva, hogy valójában a flegma stílus mögött igenis egy érző lélek lakozik. Leginkább ezek a szösszenetek tetszettek a regényben - az ő közös jeleneteik.
Azzal, hogy a négy fiatal eljött a versenyre, az ő megítélésük és folytonos becsmérlésük nem maradt abba, és ennek a közösségi média sajnos teret is enged. A különleges pedagógiai érzékkel megáldott Kocsis igazgató igyekszik menteni a menthetőt azzal, hogy egy külön adást szentel a versenyzőknek, amelyben őket pozitív fényben bemutató emberekkel beszélget. Olyanokkal, akik valóban ismerik a fiatalokat, nem csupán egy kivetített álarc vagy egy ballépés alapján ítélik meg őket. Kiderül, hogy nem sok személy van, aki szóba jöhet.
Ami külön tetszett a Higgy nekemben, hogy az írónő nem csupán a négy fiatal erősségére, de a gyengeségeikre is rávilágít. Egyikük sem kiemelkedő matekos, nem mindegyikük ismeri fel rögtön az aszklepiádészi strófát és közel sem biztos, hogy tudják évszámra pontosan, mikor uralkodott Hunyadi Mátyás. Mert ők nem azért jöttek, hogy az eszükkel vívják meg a csatákat, hanem csapatként töretlen kitartással. Leiner Laura nem misztifikálja túl a szereplőit, és ezáltal válnak igencsak valóságossá, elevenné számunkra - sokkal inkább, mint a korábbi karakterei.
Látom a kötet értékeit és hiányosságait egyaránt. Kikapcsolt, többnyire szórakoztatott, mégis egyfajta "második kötet szindróma" jellemzi a Higgy nekemet a szememben. Nem lengi be az újdonság varázsa, de még nem csúcsosodik ki igazán a történet, egyfajta felvezetés a végén lévő csattanóhoz.
Borító:
Imádom a jellegzetes Leiner Laura borítókat. Már a stílusból felismerni egy tömött könyvesboltban. Az első kötethez hasonlóan itt is a táj dominál, ami Hortobágy pusztáját idézi. Madarak, növényzet, egy kis csónak a tavon.
Összességében:
Leiner Laura köteteinek huszanéves fejjel már nemcsak a pozitív, de az árnyoldalait is látom. Az elfogult tinédzser éveimből kinőve azt vettem észre, hogy az írónő sémákkal dolgozik, a regényeivel mostanában ezért is vagyok szkeptikus. Az Iskolák versenye első trilógiájának befejezésekor csalódott voltam, a Bízz bennem érkezésekor pedig bizalmatlan - amire szerencsére rácáfolt Laura, így vettem a kezembe a Higgy nekemet.
Az írónő ebben a regényben ugyan árnyalta a karaktereit, akiket az első kötetben kevésbé ismerhettünk meg, perifériára kerültek, most ők is nagyobb szerepet kaptak, ám ez úgy érzem, a cselekmény rovására ment. Eléggé későn gondoltam úgy, hogy végre megérkezett a kötet, szinte csak az utolsó oldalaknál. Ez pedig számomra rontotta az olvasmányélményt. Ennek ellenére kíváncsi vagyok, milyen befejezést szán Leiner Laura a szereplőinek - Sárának, Rajmundnak, Dominiknek és Vivinek -, vajon megkapják-e az új esélyt az élettől, valamint a bizalmat az őket körülvevő emberektől.
Azoknak ajánlom ezt a trilógiát, akik szeretnének egy olyan ifjúsági regénysorozatot olvasni, ami eleven, fiatalos, könnyed és szerethető, sokszor humoros, olykor izgalmakban teli, valamint megtanít arra, hogy higgyünk a második esélyben.
Oldalszám: 496
Kiadó: Carta Teen
Kedvenc karakter: Fehér Rajmund, Tahi Dénes
Kedvenc idézeteim:
“Hát az úgy volt, hogy a zűrös, a bunyós, a ribanc és a táncos elment a Hortobágyra…”
*
"– Jól van, Major, csodásan nézel ki. A smink, a haj…Minden nagyszerű. Csak lenne hosszabb az a póló – dünnyögte kelletlenül.
– Érdekes, én pont az ellenkezőjét gondoltam – vágta rá Rajmund, mire a tanár unottan felé fordult és közölte vele, hogy „lecsapja"."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése